Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

mondtam, bizonyára azért, mert saját érzéseimből indultam ki. — Nagyon rossz lesz most magának egyedül. — Jani összeráncolta a homlokát. — És hátha vissza sem jön ... Csiri vőlegénye felkapta a fejét, maga elé meredt, rám nézett, tenyerével idegesen végigsimította az arcát, homlokától az álláig, mintha valamit le akart volna törülni róla. Talán Csiri csókjait, talán egy látomást, azután inkább csak önmagának morogta: — Marhaság... — Majd váratlanul felugrott a lócáról, ahol ültünk, és rám ordított: — Saját magáról ítél? Mondja? Csakhogy Csiri nem maga... Érti? Nem maga! Köszönés nélkül indult a főbejárat felé. De pár lépés után, mint akinek eszébe jut valami, megfordult, és lassan indult visszafelé. Közvetlen a közelemben, szétvetett lábakkal megállt, kezeit nadrágzsebébe süllyesztette, cigarettája a szája szögletében fityegett, tekintetével felmért. Volt is rajtam mit néznie. Kék virágos fehér habselyem pongyolám, mely egyébként is rövidre sikerült, szétnyílt, combjaim a szokásosnál is merészebben maradtak fedetlenül. A nyakamnál sem takart el túl sokat az a ruha. Bámult Jani, csak bámult... Visszaereszkedett mellém a padra, egészen közel, sokkal közelebb, mint illendő volt. Cigarettáját sem vette ki a szájából, úgy kérdezte: — Maga minek megy abba a faluba? — Tanítani — válaszoltam, holott emlékeztem, hogy a bácsi az úton ezt már közölte vele. — Maga tanítónő? — Leszek. Távúton fogom elvégezni. — Ühüm ... Nem vette le rólam a szemét, mire én rögtön összébb húztam magamon a pongyolát. Rettentően bámult. Kellemetlenül szúrós volt a tekintete. Szinte fájt. —• Meglátogatlak — váltott hirtelen tegezésre, a csikket kiköpte a szájából és eltaposta. Mintha „manőverezéshez" készülődne. Még közelebb simult hozzám. Én elhúzódtam. 105