Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

szünk. Holnap is van nap! Jani reggel megmutatja neked a falut. — Én hajnalban elutazom. — Nincs hajnalban vonatod. — Stoppal megyek, — Jani várt néhány percig, mintha időt akart volna adni az ellentmondásra, de miután ez nem következett ibe, így folytatta: — Sajnálom, ami történt. Főleg Erzsi miatt. Na de hát most már végeredményben mindegy. Űgy hiszem, egyelőre — itt semmi keresnivalóm ... A néni erre sem válaszolt, hozzám fordult, és felszólított, hogy kövessem. Kezet akartam nyújtani Janinak, búcsúzásul azt akartam mondani, jó utat, de az ő tekintete elrévedezett a fejem felett, az ajtóból lopva visszanéztem, és akkor vettem észre, hogy egész este Csiri pasztellal vázolt portréja alatt ültem. Hát így. Mindenütt vannak bajok, filozofáltam a szobámban. Illetve Csiri szobájában, fent a manzárdban. Gyönyörű szoba volt. Nem is a helyiség volt gyönyörű, hiszen a bútorok éppolyan ócskák voltak, mint amilyeneket anyám kiselejtezett a Pali bácsi kedvéért. Űgy fest azóta a lakásunk, mint valami bútorüzlet-kirakat. Minden meghittségét elvesztette. A kagylófotelekben a lábam sem húzhatom magam alá, és a szobát két részre osztó, ptilizált farács olyan érzéseket kelt bennem, mintha a Rozmaringban élnék. Hiába! Az anyám lényéhez sokkal jobban illett a régi berendezés, én pedig úgy Őrizhettem volna emlékeimben gyerekkorom színhelyét, ahogyan együtt éltünk ott, Pali bácsi előtt. Hárman, Gizi nagyi, anyu és én. A magas, tágas szobákban szinte elvesztek a kis méretű berendezési tárgyak. Üres volt a ház, kongott, mint az iskola nyári szünetben. Csiri szobájában otthonosan éreztem magam. Mintha hazaérkeztem volna. Vagy mintha jártam volna már ott egyszer ... Talán álmaimban... Az üvegajtó kis teraszra nyílt, csigalépcső vezetett le a kertbe, egyenesen a cse103