Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

vagy valakit? Te például kit tisztelsz? Mondd! Létezik olyasmi? Egymást inficiáljátok, ez az igazság, és ezen nem segít semmiféle retorika. — Baj talán, hogy van önálló véleményünk? Hogy torkig vagyunk a szólamokkal? Hogy nem érzelgünk? De hiszen ezt akarták! Hogy nem képmutatóskodunk? Hogy olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk? Erre neveltek minket! Vagy nem? — Mi neveltünk titeket? Hát hagyjátok ti magatokat nevelni? A mi véleményünk belőletek legfeljebb fintort vált ki. Az egyik udvariasan fintorog, a másik kihívóan. Ez minden különbség köztetek. A tudatlanságotokat nyegleséggel álcázzátok, a tudásotokat fölényeskedve az orrunk alá dörzsölitek, mintha nem mi raktuk volna le az alapjait. — És ha így van? Erről sem mi tehetünk. Túl sokat boldogítanak bennünket! Mintha a mi számunkra fedezték volna fel a puskaport. Mi talán nem fedeztük volna fel? Forradalmakat csináltak! Mi nem csináltunk volna? — Csináltatok volna, persze . .. csak éppen nem bírjátok elviselni, hogy mi csináltuk! A néni keze egy pillanatra megállt, rámeredt a bácsira. Tekintetéből félre nem érthető elképedést lehetett kiolvasni: Ti?... Te csináltál forradalmat? Villanás volt csupán, a néni hamar észbe kapott, és sózta, rendületlenül sózta az abroszt. Annyit azért megreszkírozott : — Lett volna, bizonyára lett volna minden nélkületek is ... tévedések meg eredmények ... Na de hát nincs még vége a világnak! Rákapcsolhatnak ők is, megmutathatják, ha akarják, hogy mit tudnak. Igaz? — nézett rám. — Megmutatjátok? Zavarba jöttem. Nem vártam, hogy nekem is állást kell foglalnom ez ügyben. — Nem tudom... Nem gondolkodtam ilyesmin ... Én .. . én azt hittem, hogy másutt rendben van minden — hebegtem. Csiri mamája felsóhajtott. 101