Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

zött az aluljáró lépcsőin a kijárat felé. Mennyire jól ismertem testtartását, járását, fejének formáját. Láttam őt, de ő még nem vett észre engem. Fél perc -múlva megöleljük egymást. Az aluljáró ontotta az embereket. Voltak, akikre senki sem várt. Ezek nem néztek sem jobbra, sem balra, egyenesen a kijáratnak tartottak, s villamossal, busszal, trolival vagy gyalogoson siettek céljuk felé. Akikre vártak, azokat üdvözlés, kézszorongatás, ölelés, csók fogadta. Hányan érkeznek meg ezzel a vonattal, és hányat várnak csókkal! Hány (köszönti csókkal a rá várakozót! Miíéle csókok ezek? Mi van mögöttük? Igaz öröm, képmutatás, megszokás? ... Milyen lesz a csók, amit mi váltunk Józsival? Ha be lehetne csomagolni, és elküldeni valami csóklaboratőriumba, elemezzék, mit tartalmaz. Már meglátott. A szeme megvillan, a foga is. Szervusz, Józsikám. Gigi! A gyerekek? Persze, okosabb, hogy lefektetted őket. Hoztam nekik valamíit. Majd reggel örülnek az ajándéknak. Hogy utaztál? Te, Józsikám .,. Nem. A csomagról nem beszélek. — Ugye, Rózsika milyen helyes asszony? És milyen kitűnő konyhája van. Mondd, mit főzött m

!a búcsúebédre? — Ma? Várjál csak ... Csirkét, nokedlival. — Jártál valamerre? Ügy értem, kirándultatok valahová? — Nincs annak a falunak olyan környéke. Egész héten otthon ültünk, délutánonként egy kicsit úszkáltunk a Garamban. Fekete lettem, mint a cigány. Majd meglátod. — Attól tartok, Józsi, különben is olyan lettél, mint egy cigány. Elsőnek lépett fel a troli lépcsőjére, onnét fordult meg, és nézett vissza rám. Egy fénysáv ráesett arcára, és láttam felvillanó szemének megrökönyödő pillantását. Gyerünk, kérem, gyerünk. Fel vagy le, meddig tart, amíg meggondolja magát? A kocsi végébe préseltek. Rémes, hogy ez a troli már itt az állomáson megtelik. Tessék, asszonyom, üljön le, én nemsokára úgyis leszállok. Leültem és néztem' ki. Józsi ott állt mellettem, és szintén hallgatott. Tovább, mint ameddig a hallgatás tarthatott. — Erre nem várnak olyan sokan, kényelmesebben elférünk. 111