Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Gépírni talán elég jól tudok. Otthon a megrendeléseket én szoktam gépelni, de hát az -Oly kevés ... Különösebben nem értek semmihez. A nyelvem haraptam volna el. Ezt igazán kár volt 'mondanom. Kéri mosolygott. — Hát így már nehezebb. Elhallgatott, mintha gondolkozott volna valamin, aztán váratlanul nekem szegezte: — Inkább talán az édesmama (kívánsága volt, hogy itt helyezkedjék el? — Igen — feleltem habozás nélkül, s nyomban tudtam, hogy megint hibát követtem el. — Talán nem is jött szívesen ide — nézett rám kutatóan, kissé szánakozva, már nem mosolygott. Hülyeséget hülyeségre halmozok, világos volt előttem, mégsem bírtam mást mondani. És őszinte sóhaj kíséretében spontánul kitört belőlem: — Nagyon nem szívesen! A hatás meglepő volt, mert Kéri hangosan elnevette magát. Láttam vékony ujjait, amint beletúrt dús ősz hajába, és azt is észrevettem, hogy amint nevet, látni híjas fogsorát. Aztán elkomolyodott, és a levélbe pillantott. Hirtelen ötlettől vezettetve, hogy valamit mégis tegyek az ügy érdekében, megszólaltam: — Tudok angolul. Elég jól tudok angolul. Olvasok, és így állandóan gyakorlom. Hetenként egy órát beszélgetni is szoktam a tanárnőmmel. — Na, ez derék — mondta 'közönyösen Kéri, s megint a levélbe pillantott. — A mama is említést tesz róla. Hát csak utazzon szépen haza, majd gondolkodom a dolgon. Édesanyjának adja át üdvözletemet, és mondja meg, hogy nagyon jólesett az a ,káposztaleves akkor. Biztos voltam benne, hogy kudarcot vallottunk. Anyámnak sem volt más a véleménye, mi'kor otthon beszámoltam, pedig neki nem is egészen híven adtam elő a történteket, igyekeztem reménykeltőbb szavakkal ecsetelni mindent. Három napig Ikedvetlenül jöttünk-mentünk, szerdán már 44