Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

földnek szegtem a fejemet, és se látva, se hallva vágtáim át magam közöttük be a kapun, az udvarba. Bittóék konyhája világos volt, éppen vacsoránál ültek. — Mi történt? — (kérdezte Bittóné, mert amint meglátott, tudta, hogy baj van. — Ülj le — ugrott Kati, és széket tolt alám. Kabát óstul leültem, s nem emlékeztem trá, melyikük hámozott ki belőle. Bittóné sopánkodott, ő sem tudott többet, megnyugtatóbbat mondani, mint a szomszédasszony, hát csak Bittóra (figyeltem. — Ne nyugtalankodj — mondta. — Ezt most így csinálják. Minden kell nekik. Tudtam, hogy az általánosító harmadik személyen a kommunistákat érti. — De Bittó bácsi, magát sem vitték el, amikor a moraját államosították. — Ha tudnád, fiaim, mennyit jöttem-mentem, mennyit kellemetlenkedtek előzőleg, még rosszabb volt, mintha ültem volna egy ideig. Az idegeim ... — És ha mindjárt az első szóra azt mondta volna, tessék, itt van. — Hogyne, majd én ajánlom fel! Még érezzem magam megtisztelve, hogy egy egész élet munkájának eredményét tönkreteszik. Tudtam ugyan, hogy gyakorlati jelentősége nincs az ellenállásnak, úgyis azt teszik, ami nekik tetszik, de elvileg. Elvi jelentősége van. Nyoma maradt, hogy én ragaszkodtam a tulajdonomhoz, nem engedtem át önként. Ez számítani fog akkor, ha majd eljön az ideje. — A Bittó bácsi esete más — mondtam türelmetlenül, mert igazán nem az ő kálváriájára voltam ikíváncsd. — A mi üzletünket is államosítani fogják, ezt tudjuk, de anyunak mint özvegyasszonynak megengedték, hogy a raktáron levő nyersanyagot használja el, s majd csak azután államosítanak bennünket. Azt is megígérték anyunak, hogy megmarad üzletvezetőnek. Nem tudóim elképzelni... — Gyerekfejjel még sok mindent nem tudtok elképzelni. Anyádnak mindent megígértek, mert a szép szavak is az esz38