Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

A keskenyebb út

De Luoi tudta, hogy az öregasszony így kötődik az élethez, minden mozzanatát nyomon követi a mozgásnak, életnek, ami körülötte zajlik. Részt akar venni ibenne legalább így, mert nagyon fél a haláltól. A digitálisz már nem serkentette eléggé a tunya, beteg szívet, de a ströfantin egyszerre eirőt adott. Évei vannak, vagy csak hónapjai, ezt pillanatnyilag nehéz lett volna megmondani. Szeméből a jó ímeleg, biztató mosoly már sugárzott, mikor a napfényből belépett az árnyas konyhába. — Adjátok széket a doktornénak! Ezt csak amúgy udvariasságból kiáltotta, mert éppen senki sem volt a közelben. (Aztán csendesebben, szívélyesen: — Adj' isten,, doktorné lelkem. (Már vártam ám! Luci leült az ágy szélére, inkább letelepedett, ráérős mozdulatokkal, mint aki azért jött, hogy egy kicsit kibeszélgesse magát. — Nem tetszik nekem, Horváth néni, hogy ilyen alacsonyan fekszik. Annyi szép, tömött párnája van, tegyen belőle még egyet a háta mögé. — Mikor nekem már ülni se jó, f eküdni se ... — sajnáltatta magát az asszony. — Ha járkálhatnék már legalább. Vagy már sose lesz belőlem .ember, tessék őszintén megmondani. Luci rámosolygott Horváthnéra. Hogy 'lehet ilyen csacsiságokat kérdezni, mondta ez a mosoly, s egyben kifejezte azt is, hogy a ikérdés feleletre sem érdemes. Aztán elkomolyodott, mint akinek fontos dolog jutott az eszébe. — Mutassa csak a lábát. Majd az megmondja, mikor járkálhat újra. No — tapogatta boka föllött a beteg 'lábszárát —, ez most sokkal szebb, mint legutóbb. Levegője van elég? — Hát hogy most csak így fekszem, elég jól kapom a levegőt. — Mindent .tartson be pontosan, és akkor kukoricamorzsoláskor... — Én is morzsolhatok? — .csillant fel Horváthné szeme. — No, azt éppen nem mondom, de a morzsolóknak teát vagy forralt bort már főzhet. A szív... a szív az olyan kiszámíthatatlan valami. Néha a legbetegebb is megmakacsol376