Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

messzebbre, és egyik sarka idecsillogott a fenyőfákkal teli­tűzdelt, meredeken emelkedő dombhát mögül. Az erdőkből mély csend áradt. Egyszerre szomorúság fo­gott el. lEz lesz hát a búcsújelenet színtere. Kissé távolabb álltam a többiektől, és más, ezután következő nyarakra gondoltam, amikor majd a gyerekekkel jövök el ide, mert feltétlenül eljövök, és két szép, izmos fiam kiáltásai verik majd fel a csendet. A tó felé fordulva rájuk várok, ha a vacsora kedvéért abbahagyják az evezést, és sietnek fel ide. Hangos tülköléssel befutott az autóbusz is, egyszerre minden megtelt élettel, lármával. Felix hozzám lépett. — Jöjjön, Gigi, mindenki itt van, kijelölik a szobáin­kat, asztalainkat, már érzem a vacsora illatát. Szikara olyan gondosan állította á kocsit a 'legalkalma­sabb helyre, mintha máris az övé lett volna. —• Nézze csak az új gazdát — intettem feléjük —•, mi­lyen boldog. Én meg olyan elkenődött vagyok, pedig Szi­koráéknál is boldogabbnak 'kellene lennem, hiszen én sok­kal többet kaptam magától. — És mit gondol, Gigi? Maga nem adott nekem sem­mit? — Én? — néztem rá, hogy nem tréfál-e. Anikó termett mellettünk. — Jó lenne, ha négyen továbbra is együtt maradnánk. Fordítsa le, Gigi. — Hogyne — helyeselt Felix. Megérkezett Szikora is, bevonultunk a nagy hallba, ahol az üdülő gondnoka, a már kézhez kapott névsor szerint, igyekezett mindenkit a legjobban elhelyezni. Rettenetesen terhemre esett a zsivajgás és a sokadalom. Utálatosnak találtam, hogy mindenki tülekszik, a legkisebb előnyért is töri magát. Pedig ez természetes volt. Aztán a saját neve­met hallottam. Odafúrtam magam a gondnok kalitkájához. — Hm. Nem is tudom, magával mit csináljak, hová te­gyük ... Egyedül van, a férje nincs itt, más hölgy sincs, akivel egy szobába tehetnénk. Itt a tizenkettes, az egyet­279

Next

/
Oldalképek
Tartalom