Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

csaftot. Épp az udvaron járt, tartottunk néhány tyúkot, azoknak szórt magot. — Gyere, anyu, itt a Kara — mondtam, és nem kerülte el figyelmemet, hogy a név említésére anyám elsápadt. — Micsoda? — lehelte. — Mit alkar itt? — Mit? Biztosan felvételt, mit akarhatna? — Jó, megyek — Indult befelé rosszul megjátszott nyugalommal. Nem tudom, miért, de egyszerre a furcsa karácsonyi látogatóra kellett gondolnom. Ösztönösen valamiféle titíkos összefüggést sejtettem közte és anyám rémülete között. Egy kicsit én is megijedtem, de persze alaptalan volt minden riadalom. Újév után végre megjött apu. Micsoda örömteli nap volt! Apu semmit se változott, legalábbis az első pillantásra úgy láttam. Naivságomban azt hittem, hogy harcoktól megviselt katonaruhába n, soványan, szőrösen állít be, de hát ez gyerekes elképzelés volt. Rendesen, tisztán, megborotválva, mosolyogva jött, a változást csak később vettem észre. Apu azelőtt szikár volt, izmos, kemény. Most ernyedtebb, puhább lett. — Felhizlaltak a Kékesen — felelte, mikor ezt megmondtam neki. Anyu ragyogott meg én :is, mert apu számtalanszor elismételte, hogy derekasain megálltuk a helyünket. — Nyugodtan alkár meg is halhatnék, ilátom, megéltek a magatok lábán is. Sivalkodva tapasztottam tenyeremet a szájára. Azt hiszem, apám nem kacérkodott a halál gondolatával, mint azok szoktak, akik jó messzire érzik maguktól a halált, de lehetett valami halvány élőérzete, hogy gyógyulása, javulása csaik színleges és nem lesz tartós. Tailán ha a front közeledtekor nem ürítik ki a falut, lés nem töltünk több mint három hetet egy dohos, nyirkos házban vagy harmincadmagunkkal, tizenöt kilométerre a falunktól egy tanyán, lbe sem következik a katasztrófa. Az a három hét borzalmas volt. Alig lehetett kimozdulni, mert megindult a tavaszi esőzés, és kitartóan esett, úgyhogy a küszöbön kilép25