Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

proletárokkal. De ezt a világért sem mertem megkockáztatni. — És ha már társaságot keresel magadnak, ott a Békés Cica meg a Pityu, vagy akár a ... — Ők sosem hívnak, nagyon jól megvannak nélkülem — védekeztem. — Talán nem tartanak magukhoz valónak. Anyunak fájhatott ez a gondolat, mert egy ideig nem szólt, elrágódott rajta, aztán csak annyit mondott: — Vagy te olyan, mint akármelyikük, és én imeg lis mutatom. Ha anyu valamit meg akart mutatni, meg is mutatta, de hogy ezt hogyan csinálja majd, nem tudtam elképzelni. Mielőtt lefeküdtünk, fiókomból előszedtem a kis égetett fedelű fadobozt, amit két éve nyertem tombolán, és Ikulcs is volt hozzá. Ebben tartottam az idők folyamán összegyűlt, nekem kedves limlomot. Zoli versét is itt akartam őrizni. Kinyitottam a dobozt, és a vadászkalapos segédtiszt képére esett a pillantásom. Habozás nélkül apró darabokra szaggattam, és ügyesen becsempésztem a tűzhelybe, megnyugodva láttam, hogy a papírfoszlányok még lángra kaptak a hamvadó parázstól. Régi bűnömnek még a ínyoma is eltűnt, a kép helyéire pedig a vers került. Zoliból tanár lesz vagy költő. Anyunak még így sem lesz elég jó? Még a nyár elején megbeszéltük, hogy továbbtanulásról az idén nem lehet szó, ezt magam is beláttam. Anyu egyrészt nem ímert elengedni magától, mert a front ijesztően közeledett, másrészt szüksége volt rám a műteremben. De hiszen a háborúnak is vége lesz egyszer, s akkor hazajön apu. Rózsaszínű tábori lapjai rendszertelenül jöttek, s alig mondtak valamit, pedig mi annyi mindent szeret'tünlk volna tudni. A legfontosabbról azonban hírt adtak: apu él és jól van. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki ott jól legyen. Karácsony előtt kaptuk meg az értesítést, hogy tüdőlövést kapott. A hír már nem volt friss, apu napok óta a Kékesen lábadozott. Onnan írt, s kért bennünket, hogy ne látogassuk meg, most nagyon körülményes, és nemsokára úgyis hazajön. Fenyőgallyacskás csomagot küldtünk neki, tele minden 22