Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
most a másik végletbe esve, már a gyerekek télikabátjára szánt pénzhez is hozzányúltam. — Gigi — mondta akkor —, szükség volt erre a másik végletre, hogy visszanyerhesse egyensúlyát. Ne féljen. Visszanyeri. Képzeljen el egy mérlegnyelvet, amelyet az egyik serpenyőben elhelyezett súly makacsul egy irányba húz. Ezt a súlyt most egy erő felemeli és félredobja. A mérleg nyelve tüstént (kilendül a másik irányba, de egyre kisebb kilengések után végül is megáll középen. Maga mlost félredobta ezt a súlyt. Tudta-e már akkor, hogy miatta? Hogy nélküle sose lett volna erőm felemelni és eldobni azt a súlyt. Szavai könnyűszerrel meggyőztek róla, hogy csakugyan így van, és zaklatott lelkiállapotom lecsillapult. Megszűnt köztünk a feszélyezettség, visszaállt a régi, meghitt kapcsolat, és erről nem voltam többé hajlandó lemondani. — Félix — egy kicsit küszködtem a zavarral, de mindenképpen őszinte akartam lenni —, nem tudom, sejti-e, mit jelent nekem, ha magával beszélgetek. Soha senkivel sem tudtam ezeikről az én... de hát kit is érdekelnének? Magát sem igen érdekelhetik, és mégis elmondom, mondja, miért van ez? Mi teszi ezt? A türelme, a kedvessége? ... De mikor éppen a maga kedvességével, türelmével szeretnék a legkevésbé visszaélni... — Visszaélni, Gigi? És hogy engem nem érdekel? Mért vannak ilyen aggályai, hiszen erre már megfelelt helyettem. Nem értettem, mire céloz, csak néztem rá kérdőn. — Emlékszik? Nemrégiben azt kérdezte: Miért törődik imaga velem? Igenis, jól tudja, hogy törődöm magával, de nem hajlandó elhinni. Nyugodjék bele, törődöm magával. És hogy miért? Hát erre én tartozom felelni. Felelni persze lehetne nagyon röviden ds, de ez durván fedné csak a valóságot, mert eléggé bonyolult... De felelni akarok, és felelni fogok rá, mielőtt elmegyek. Elmegyek... Ez a szó jeges döbbenetet ébresztett bennem. Váratlanul ért, holott tisztában voltam vele, hogy Felix itt-tartózkodása csak átmeneti jellegű. 219