Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
választ vártam, és szemét figyeltem, megváltozik-e a kifejezése. — Holnap találkozunk, ugye? — ismételte meg a kérdést anélkül, hogy válaszolt volna, és én mégis megnyugodtam. A szőke színésznő zokogott a színpadon, a tragikům szele megérintette a nézőteret, feszült figyelemmel fordultak az arcok a játéktér felé. Ültem Józsi mellett a (kék ruhámban, s most először nem tudtam részt venni abban, ami a színpadon történt. Ügy tetszett, a szőke színésznő partnereivel együtt s az egész nézőtér mintha csak szürke statisztéria volna, nekem szolgál háttérül, mert éin vagyok az igazi főszereplő, (bennem, veleim történik valami, valami igazabb, élőbb, fontosabb, mint ami a reflektorok fényében könnyek, fojtott indulatok, nyers kitörések között végbemegy. Lehunytam a szemem, szerepem egyszerre egész nyomasztó súlyával rám nehezedett. De tudtam azt is, hogy vállalni fogom, nem futamodom meg. A függöny szétnyílt, a színpadon állok, (már nincs visszaút. Meg kell mérkőznöm, győznöm kell erővel, ezt éreztem, és vártam a végszót, amely majd segít, hogy helyes replikába kezdjek. A végszót vártaim, és ez a végszó csak Felix szájából jöhetett. — Ml az, csak nem alszol? — hallottam Józsi hangját. — Nem — súgtam vissza a láthatatlan színpadról, amely mindentől, mindenkitől — tőle is — elválasztott. A színpadon, ahol álltam, nagy csend volt, és én füleltem, vártaim, imikor hangzik fe'l tisztán és félreérthetetlenül a végszó, amire majd válaszolnom kell. Furcsa napok voltak ezek, elmosódottan emlékszem csak rájuk, mint beteg a lázálmaira. Inkább csak a hangulatukat tudom visszaidézni, kivéve néhány jelenetet, amit úgy raktároztam el magamban, mint egy tönkrement filmszalag épségben maradt becses kockáit. „Reggel, amikor fölébredtem, még semmit sem gondoltam, és délután jött Tli'bor bácsi, és most minden olyan finom. Veled ez még nem volt?" 217