Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

ta neki a kertjükből. Volt, akinek a fájdalmas fogkezeléstől való félelmét csak Józsi bátorító rábeszélése bírta le. Szerették la barátai, a nőismerősei is mind elragadónak találták, s ő mint ellenállhatatlanságának magától értetődő adóját seperte be az apróbb-nagyobb honoráriumokat, baráti kölcsönöket, a figyelmességet, rajongást. Hogy az ő könnyű igája milyen 'nehéz tudott lenni, azt egyedül csak én éreztem. Fojtogatott, megnyomorított, de nem tehettem semmit, hiszen szerettem. Szerettem, és ebben volt a hatalma: nem lehetett nem szeretni. Felixiben nem volt annyi báj, de valami életmeleg áradt belőle, őszinte érdeklődés leg jelentéktelenebbnek vélt ügyem iránt is. Ahogy lépdelt im ellettem, egyszerre vágyaim támadt, hogy megfogjam a ikezét. Akármilyen természetesnek éreztem is ezt a 'vágyat, a mozdulat furcsa lett volna. Mit mondana, hogy 'viselkedne, ha mégis megtenném, gondoltam éppen, amikor a következő kérdéssel lepett meg: — Ki volt az a férfi, akivel nemrég olyan élénk beszélgetésbe merülve állt a kapu előtt? — Ki? — forgattam vissza a napokat gondolatban. — A férjem. Felix inem szólt semmit. — Alkalomadtán majd bemutatom magukat egymásnak ... — Erre magam is megkértem volna, ha meg akarnék ismerkedni vele. Nagyon furcsának, szinte sértőnek találtam a kijelentést. Félix bizonyára sejtette ezt, mert úgy gondolta, valami magyarázattal tartozik. — Sokat kell érintkeznem olyan emberekkel, akikkel jóformán csak kézzel-lábbal való magyarázkodás útján értjük meg egymást. És ez fárasztó. De nem akarom elhallgatni, hogy ez az igazságnak csak az egyik fele. Elfogult vagyok már a férjével szemben. Nem tudnék rokonszenvet érezni iránta. Megrökönyödve hallgattam ezt a vallomást, és szükségét éreztem, hogy kiállják Józsi mellett. 214