Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

De a diadalt egyik sem hagyta: Csak azért! Hiába ontottak annyi bíbor Drága vért. Az egyik kard kisebb volt, gyöngébb, Meggyötört, De a harcot nem adta fel, inkább Összetört. Boldog voltam és büszke. Nem férhetett kétség hozzá, hogy a vers nekem szól, bár imi nem harcoltunk egymással, hanem -meglehetősen jó egyetértésben voltunk, kivéve, amikor megelégeltem ZOlinak a tenisztanítással járó komiszkodásaiít, s futólag összekaptunk. A csók szónál jólesőn megborzongtam, s be nem vallott sajnálkozással gondoltam arra, hogy ez is csak amolyan költői túlzás. — Gyönyörű — mondtam őszinte elragadtatással, amikor befejezte. — Ö — biggyesztette kicsinylőleg a száját —, inem tartozik a legsikerültebbek 'közé. Vannak 'eninél sokkal jobb verseim is. — Sose említette, hogy verseket ír — mondtam némi szemrehányással. — Mert egyelőre nem tartam elég éretteknek. Bár azt hiszem, fejlődöm, és egyszer majd a nyilvánosság is megismerkedik a nevemmel. Lellki szememmel már láttam Záhony Zoltán kiitűnő költőnk legújabb verseskötetét. — Ezt csak azért olvastam fel, mert magának szántam búcsúajándékul. — Nekem adja? — s imár nyújtottam a kezemet a kincsekkel felérő papírszeletkéért. Gyengéden tartottam az ujjaim között, aztán becsúsztattam a zsebembe. Észre sem vettük, hogy eleredt az eső, csak amikor már a nehéz cseppek fejünkön, arcunkon, ikarunikon koppantak. Behúzódtunk a teniszpálya szál etiljébe, és ott folytattuk a búosűzkodást. 20