Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Fél tizenkettő. Teszünk egy ikis kerülőt. Hiszem azt mondta, már iminden készen van. Valami ösztönösen arra hajtott, hogy menjek haza. Valami belém idegződött (kötelességtudat, ami csak a imíunkám, •elintéznivalóim és az otthonom közötti ingajáratot ismerte, arra ösztökélt, hogy most ls, dolgom végeztével, siessek haza. — Ahogy akarja — mondtam. — (Gyönyörű idő van. Kiértünk a városból, elhagytuk az üzem felé vezető útelágazást, a nyitott ablakon befújt az esőszagú tavaszi szél, és egyre több lett körülöttünk a zöld. Mentünk, és engem nem érdekelt, hogy 'merre, van-e Felixnek valami célja, vagy csak fut ő is, s majd egy idő miúlva fordít a volánon, és ebből a valószínűtlen gyönyörű rohanásból visszahoz a földre, a realitások világába, a leves fűszeres gőzeitől és a pecsenye illatától ünnepies családi asztalhoz. Kanyarodtunk,, átmentünk egy helységen — még sohasem jártam arra és kinn találtuk magunkat a Dunánál. Tarka abroszokat lengetett a szél, a halászcsárda kihaltnak látszott. Lesepergettem egy széket, mert a hajnali eső ráverte a port, és amerre [lecsurgott róla, a vízerecskék mentén homokos-sáros csíkdk húzódtak. Arcomat odatartottam a napnak. Felix bement a házba. Kis idő múlva 'két pohár sörrel és egy tányér pogácsával jött vissza. Egy termetes néni lépdelt mellette. — Azt hiszem, az úr másvalamit szeretett volna, de hát nem értjük meg egymást. Tetszik engem érteni? — Hogyne ;— feleltem, és ismét felvettem a tolmács szerepét. — Nincs most a házban semmi — fordítottam Felixnek —„ csak délutánra és főleg estére készülődnek vendégek fogadására. Különben is, a barátai várják ebédre, meg engem is várnak otthon. — Szívesen megebédeltem volna itt magával. Ha néha ikínálkozik egy .kedves, rendkívüli (műsorszám, inem szabad mindig az előre meghatározott programpontokhoz ragaszkodni. Igaz — legyintett —, ennek pillanatnyilag csalk elméleti jelentősége van, hiszen úgysem kapunk semmit. — Ez is rendkívüli műsorszám, hogy itt vagyok a Du202