Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

A főmérnök köszönetet mondott az építkezési vállalatok képvisélőinek az eddigi munkáért, lés kérte őket, hogy határidőre készüljenek el részint a kikötőbe vezető csőhálózattal, részint az új műanyag gyártására szolgáló épületekkel, mert a kísérletezés munkálatai véget értek, és a gyártásnak mielőbb meg kell indulnia. A tolmácsolás eddig rendkívül könnyen ment, hisz mindent néhány szóval meg lehetett magyarázni. Mire viszont Reid felszólalására került a sor, már minden zavaró körülményről megfeledkezve „csüngtem ajkán", illetve szavain, „mint a gyümölcs a fán". Amit megértettem, mindjárt le is fordítottam. Éreztem, hogy az arcom ég, mintegy sajátos önkívületbe esem, s tálán annak volt tulajdonítható, hogy szabatosan és helyesen fejeztem ki magam azon a szaknyelven, amit eddig még nem használtam. Beszédének egyes részeit illetően pedig megkértem Reidet, hogy ismételje meg, nem értettem jól. Amilyen egyszerűen és érthetően csak lehetett, elmagyarázta nekem az egészet, és sikerült is tolmácsolnom mondanivalójának lényegét. Aztán parázs vita alakult ki három vállalat megbízottja (között, és én éreztem, amint megnedvesedik a homlokom, hátam. Dél is elmúlt már, mire bizonyos félmegoldást találtak azzal, hogy másnap elhozzák a dokumentációt, és végleges elintézést nyer az ügy. A titkárnő szendvicset rakott az asztalra, és öblös poharakban konyakot szolgált fel. A beszélgetés, ha vállalati dolgokról folyt is, imár nem volt annyira konferencia jellegű,, kötetlenebb formát öltött. Nemsokára felálltak, elszállingóztak az emlberék. Mentem Reid oldalán lefelé a lépcsőn, aztán át az udvaron, és talán ha kimegy valahová a Duna-partra, vagy felül valamelyik teherautóra, gépiesen követem. De egy útelágazásnál megállt. — Most hová megy? Végigsimítottam a homlokomon, mintha hipnotikus álomból ébrednék. —• Hova? Nem is tudom, talán ebédelni. Ha nem volna 188