Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
tettem. — Sajnos én inem érek rá, azonnal vissza kell mennem. A másik most emelte rám .először a szemét, és pillantásunk találkozott. Elmormolta a nevét, aztán kezével egy tessékelő mozdulatot tett, és már meg is indultunk az egyik épület felé, anélkül hogy tiltakozhattam volna: nem,, köszönöm, sietnem kell vissza. Eh, bosszankodtam magamban, most itt ez a vadidegen ember, és kínlódhatom tovább! Hallgatva lépkedtünk egymás mellett, és találgattam, vajon az angoíl mérnök is arra gondol-e, hogy mivel kezdje a beszélgetést. Vártam, hogy ő szóljon, is kíváncsi voltam, hogy mint angol az időjárással kezdi-e. Ilyen köztudatban elterjedt általánosításokon át ismertem csak az angolokat. Aztán szinte .akaratomon kívül, magamnak is meglepetésszerűen én szólaltam meg: — Nem akartam elvonni a munkájától. Rám nézett egy kicsit csodálkozva, ős mondott valamit. — Kérem, lassabban. Gyengén értek angolul. Akkor megismételte: — Nincs .miért mentegetőznie. Megint hallgattunk. Ö valószínűleg természetesnek találta, én kínosnak. Aztán beértünk egy földszintes épületbe, benyitott egy szobába, hellyel kínált, benyitott egy másik szobába, egy harmadikba, szétnézett, de sehol sem talált senkit. Túl akar adni rajtam, és egy újabb angol gondjaira bízni. Ez a lehetőség megalázó volt. Diliworth is hagyhatott volna menni a fenébe. — Ne fáradjon — álltam fel —, úgyis dolgom van. Megint azzal a csodálkozó tekintettel nézett rám: -— Valaki elvitte a fiók 'kulcsát, nem találom. Talán Dillworth zsebében van. Ha beéri azzal, amit az én asztalomban találunk... Az íróasztal alsó rekeszéből egy üveget vett elő. Közönséges szilvapálinka volt, amit a kinti, csemegeboltban kapni. Egy dobozban kekszet tett elém, imajd töltött. Egyszerre hajtattuk fel, de kellemetlenül érintett, hogy a tekintete állandóan rajtam jár. Mit néz ez úgy? Ösztönösen 183