Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

osztályra, és valamivel többet keresek, azt mondta, örül, de láttam pajta, hogy nem tartja túlságosan érdekesnek a .közlést, legalábbis ahhoz viszonyítva, amivel ő akar előrukkolni. — Gigi, ez a tied — mondta, nagyúri gesztussal kihúzott a tárcájából négy darab százast, és legyező alakban letette az asztalra. — Ugye, ennyivel tartozom? Bólintottam, és vártam, mi következik ezután, mert leolvastam Józsi arcáról, hogy ezzel még nincs vége. A változatosság 'kedvéért most a nadrágzsebéből húzott ki pénzt, •csak úgy, ahogy be volt gyűrve, kislmítgatta, és külön irakta le. — Ezen bundabéléses kabátot csináltatok magamnak. Elég nagy pénz, de most van, hát nem ikell habozni. Egy ilyen kabát nekem már egész életre szól. Nem tudtam örülni. Azelőtt milyen boldog voltam, ha vett magának valamit, és forgott a »tükör előtt, (közben rám nézett, és csak a szemével kérdezte: Na, mit szólsz hozzá? Ö maga is érezte, hogy .mentegetőznie kell. — Most, hogy kifizettem az adósságomat, a dugott pénzed elég lesz rá, hogy te is végy magadnak valamit, amire szükséged van. — Józsi! — szinte rákiáltottam. — Hiszen tudod, hogy ahhoz nem merek hozzányúlni. A gyerekek is kinövik jövőre a holmijukat, fillér nélkül semmi esetre sem maradhatunk ... — Ha csak kuporgatsz, persze hogy nincs isemmid. Aztán úgy jáirsz, hogy Markáék nem mutatkoznak veled .szívesen. Egy idő éta már sehová sem hívnak. Azt hiszed, nem vettem észre? Nem volt 'kedvem magyarázkodni. Semmihez sem volt 'kedvem. Szememet elfutotta a (könny, elfordultam, és szótlanul kimentem a ikonyhába, hogy föltegyem a tejet. Józsi talán engesztelni akart a bizalmas közléssel, mert nekitámaszkodott a 'konyhaajtónak, s onnan beszélt abban a hangnemben, amellyel általában, mindig azt akarta éreztetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. — Nagyon esedékes volt már egy kis prémium, de a 174