Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

szerre, mikor mindent oly tüzetesen átnézett, s ezért eflá.11tam szándékomtól. Különben is nehezemre esett volna megválni a képtől. — Ki volt az a pasas? — próbáltam könnyed lenni. — Hogy ki? Ja, ez?... Segédtiszt a cukorgyári birtokon. Pökhendi alak. Szerettem volna közelebbit is hallani a vadászkalaposról, de anyámat nem érdekelte a itéma, s én nem mertem erőltetni. Néhány nap múlva legjobb barátnőimnek, Bodő Klárinak inagy titokban megmutattam a képet. — Mit szólsz hozzá? — Ki .ez? — Egy segédtiszt a cukorgyári majorból. — Na jó, de (különben. Netked. — Ja, hogy nékem? — elpirultam. — Hát... olyan udvarlóféle. Csak tudod, anyu nem nagyon engedi, mert még fiaital vagyök — hazudtam folyékonyain. Klári visszaadta a képet egy pimasz megjegyzés kíséretében. — Biztos az orrodba szeretett bele. Ezt éppen Kláritól nem vártam. Ismeri érzékeny pontomat, tudja, mennyire bánkódom {kelleténél nagyobb Orrom miatt. Ez a barátság is megrendült. Már mindennap szóba 'került a háború, közeledett a front, de még mindig elég távolinak találtam ahhoz, ihogy más goindoik és gondolatok kössenek ile. Néhány hét múlva elvégzem a polgárit, és aztán mi lesz tovább? Rettenetesen szerettem volna még tanulni, gimnáziumba menni, utána egyetemre, de sejtettem, hogy ha a háború még sokáig tart, keresztülhúzza számításaimat. Mikor búcsúztunk az iskoláitól, az internátustói, Patricia nővér sorra vett mindnyájunkat, tudakolta, kinek mik a itervei. Mikor engem kérdezett, vágytól csillogó szemmel feleltem, hogy egyedüli vágyam a továbbtanulás. Természetesnek vettem volna, ha egy-két szóval engeim is megdicsér ezért, mint Bodó Klárit, de egészen elképedtem, amiskor mosolyogva vállamra tette a kezét. 15