Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

hallatszott itt is, ott is. Mérges voltaim a sírókra, mintha iköninyeikkel arra akartak volna figyelmeztetni, hogy én is vegyek részt a szertartásban. Semimi hajlandóságot nem éreztem a bőgésre, pedig béliül már nagyon odavoltam, szemeim állandóan apámon csüngött, aki cigarettázott, egyiket a másik után szívta, és közben hol erre, hol arra a fontos dologra hívta fel 'még egyszer anyám figyelmét. Anyu csak bólogatott, és ő sem sírt. Néztünk apu után, aki ikét másik ember feje fölött kihajolt az ablakon, és amikor már a vonat is eltűnt, hallgatagon elindultunk hazafelé. Az út jó fiaiét megtettük, akkor anyu a táskájába nyúlt, és ikivett egy zsebkendőt. — Az istenért, törüld meg az arcod, hiszen már az orrodból Is folyik. — Nekem is van — rántottam elő a zsebkendőmet, és jól .belefújtam az orromat, megtörülgettem a szemeimet. Nem is tudtam addig, hogy sírok. Otthon nyomott volt a hangulat, bár mindketten igyekeztünk, hogy ne 'lógassuk az orrunikat. — Ha majd itthon leszek, segítek neked. Hiszen néha eddig is segítettem. Meglátod, jól fogunk keresni, és a házi munkákat is elvégezzük. Mire apu hazajön, egy csomó pénzünk lesz a bankban. Anyámat a szépen kecsegtető kilátások nem nagyon vidították fel. — Ki tudja, mi lesz? Ha így megy, maholnap az ágyúdörgés ás idehallatszik. Meglepetve néztem rá. Nem beszélhet komolyan. Ez lehetetlen. Kezdtem másképpen gondolni a háborúra. Anyunak még sürgős munkája volt, ebéd után besietett a sötétkamrába. Vele mentem, ihogy éreztessem buzgóságomat, de nem volt szükség a segítségre, így hát a már kész képek között kotorásztam. Kezembe akadt egy fénykép, egy vadászkalapos fiatalember mellképe. Sűrű, sötét szemöldöke alól komolyan, szinte parancsolóan nézett rám a fiatalember, csak azt nem tudtam, imit parancsol ez a tekintet. Néztem, néztem, és úgy éreztem, nem parancsolhatna olyat, amit nyomban ne teljesítenék. Soha senki így nem tetszett. 13