Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Nem tudok elaludni, ha ég a villany. — Miért nem szóltál már előbb — dorgált meg gyengéden —, akkor kimegyek a konyhába. — Nem! — tartottam vissza a hálóingéméi fogva. — Csak olvass, majd a másik oldalra fordulok, és elalszom. Néhány perc múlva letette az újságot, és hevesen felém fordult. — Mi az, Gigi, (te sírsz? — kérdezte megdöbbenve. Nem feleltem, simogató keze elől befúrtam az arcomat a párnába, így legalább hangosan kitörő zokogásomat is viszsza tudtam fojtani. Keze csak frissen mosott hajamon járt fel-alá tétován. Szerettem volna vadul ellökni, és ugyanakkor számhoz szorítani, csókokkal elhalmozni. Nem mozdultam, csak a vállam rándult meg inéha a sírás görcsében. Aztán Józsi száját éreztem a nyakszirtemen. Forró volt és nedves. — Milyen illatos a hajad, Gigi... Azon mesterkedett, hogy megfordítson s elválasszon a párnától, melyet vadul magamhoz öleltem. Ellenállásom gyengült, mikor fülembe ért forró suttogása: — Szegény, szegény kis Cigi... Minden erőmből megfeszítettem magam. Engem ine sajnáljon! Nem kell a szánalom,, a könyörületből adott csókja. Felordítottam volna a dühtől, kíntól, hogy gyöngeség emben •elárultam magam. Erre várt? Ez kellett neki, míg a magánytól, vágytól sírni fogok utána? Nem! Neim! Nyugtatott, úgy osztotta csókjait, mint betegének orvos a gyógyszert. összeszorítottam a szám, nem akartam bevenni ezt az édes-keserű orvosságot, de testem, idegeim erősebbnek bizonyultak megsértett önérzetemnél és akaratomnál. Mindegy, mindegy, gondoltam, míg két meztelen karom, mit sem törődve a szégyennel, amit éreztem, szemérmetlenül kitárult, és magához ölelte Józsit a százszor ismételt mozdulattal. Némán ismét és ismét követeltem Józsitól a bizonyítékot, hogy nem csupán a szánalom vezette hozzám. Vadul viaskodtunk, téptük egymást, de a test mégsem tudott végső választ adni a lélek kínzó kételyeire. Elcsendesültön szedtük 118