Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Kártyáztunk, Gigi, ott a szőlőben, és sok pénzt veszítettem. — Te? — kiáltottam fel. — Hiszen sosem szoktál kártyázni! — Azelőtt a katonaságnál. De ott csak baráti alapon játszottunk, szórakozásból. Magam sem értem, bogy mehettem bele. A fejemben is volt, tudod. Azok nagyban játszottak, csupa pénzes ember ... — Gazember, Józsi, csupa gazember — mondtam haragosan. — És te... ó, te szerencsétlen. Mennyit veszítettél, beszélj hát! — Valamivel hatszáz koronán felül. — Rémes. Hiszen nem is volt annyi pénz inálad. — Nem volt. Tiboréknál nem is volt rá szükségem. A ... az a katonabarátom kölcsönzött. Az ilyen adósságot sürgősen meg kell adni... — és segélykérőn nézett rám. Már megbocsátottam neki, de hát ennyi ipénz! Mit képzel? Űjra dühbe lovaltam magam. — Tibornak rögtön írtam egy lapot, hogy a borotvámat adja fel az üzemi rendelőbe, gondoltam, minek idegeskedj. De hát ez imost eltörpült az adósságom mellett. Legszívesebben a falba verném a fejemet, hidd el. Megint megszokott, mindennapi hangján beszélt. A legrosszabbon már túl volt, és visszatért természetes magabiztossága is. — Éin nem tudok ennyi pénzt előkeríteni, Józsi — néztem a szemébe elszántan. — Ennyi a félhavi fizetésem. — Na, valamivel több. — Nem sokkal. Bántott önérzetes hangja. — Tudom, utolsó dolog, amit csináltam, de egyszer mindenki elveszítheti a fejét. Gigi! Isten bizony visszafizetem. Különmunka, egy kis privát fusi... Gigi, ne hagyj pácban, ígérem, rövid időm belül visszakapod. — Visszakapom! Nem erről van szó — mondtam idegesein —, de honnan teremtem elő ezt az összeget. Mi vagyok én, varázsló? — Gigi — lépett elém Józsi, és mindkét kezével meg114