Tóth László (összeáll.): Hívebb emlékezésül... – csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből, 1945-1948

„Hívebb emlékezésül...” (Tóth László)

gazdáknak kijáró tiszteletet megadni. De tovább nincs. Megrázó volt karácsonyestén egyik élményem. Családokat látogattam, és egy helyre éppen akkor léptem be, amikor megjött a Jézuska. 3-4 éves kislány, ragyogó szemekkel bámult a karácsonyfára. De egyszerre csak elkomorult a kis arcocska. Váratlanul, a karácsony hangulatában zavaróan felhangzott a kérdés: „Anyukám, ki hozta a karácsonyfát? A magyar vagy a cseh Jézuska?" Az édesanya válaszára, hogy csak egy Jézuska van, nincs külön magyar és cseh, megnyugodott a kislány, de még hozzátette: „Mert ha a cseh Jézuska hozta, akkor nekem nem kell, inkább vigye vissza!" Gyermekszáj! De ez tárta fel az egész elhurcolt magyarság lelkületét: a csehektől megkövetelik azt, ami nekik munkájukért járt, de a közösséget velük nem tudják és nem is akarják. A legritkább, igazán csak elvétve előforduló eset az is, ha a magyar és cseh vagy más nemzetiségű fiatalok között szerelmi kapcsolat alakul ki. (A házasságot magyar és szláv nemzetiségűek között a cseh rendelkezések tiltják.) Ha mégis előfordul - a magyarok közössége ezt helyteleníti -, akkor is inkább magyarok és az önkéntesen Csehországban dolgozó szlovákok között fordul elő. Itt az idegenben csodálatosan, öntudatlanul is megérzi a két nép, hogy tulajdonképpen az ezeréves együttélés következtében közelebb állnak egymáshoz, mint másokhoz. Ha tehát ezeknek a magyaroknak elhurcolásával elnemzetlenítésük volt a csehszlovák hatóságok szándéka, ezt a célt belátható időn belül el nem érik, mert a deportált magyarság nemzeti öntudatában csak még megerősödött, és védekezésül az idegenekkel szemben egészen magába zárkózott. MIKÉPPEN VISELIK SORSUKAT A DEPORTÁLTAK? „Ha tudnám biztosan, hogy egy vagy másfél év letelte után hazamehetek, akkor nyugodtan tűrnék el mindent - ez a megállapítás hangzik fel állandóan. - Mert Csehországban maradni nem akarok." Nem akar az az aránylag csekély százalék sem, amely szinte jobb körülmények között él, mint elhagyott otthonában, nem akarnak azok sem, akikkel becsületes munkájuk elismeréseképpen - mint ennek magam is tanúja voltam - cseh munkaadójuk szeretettel, embermódra bánik. Számukra itt minden idegen. A dunacsúnyi magyar egyszerű nyelvén ezt így fejezte ki: „Nem tudok itt élni. Nincsenek itt szúnyogok és békák." Türelmüknek lassan már végeszakad. „Ha nem gondoskodik a magyar kormány arról, hogy minket innen haza vagy Magyarországra szállítsanak, akkor ha mindenünk elvesztésével is, de megoldjuk mi magunk sorsunk kérdését." Az új demokratikus Magyarország felé igazi, mély bizalommal tekintenek, és ezért szívesen települnének Magyarországra, mert abból a kevés hírből, ami eljutott hozzájuk, tudomást szereztek arról, hogy az új Magyarország már nem a feudaliz232