Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó
Hazahív a harangszó - VII. "Lakodalom van a mi utcánkban" - 1. Párálasztás, kapcsolatteremtés
zott el, a Református Földműves Dalárda közreműködésével. Nagy esemény lehetett ez akkoriban, a zártságát a mainál sokkalta inkább őrző, a „rádiós" kultúrával éppen csak ismerkedő parasztfalu életében! Mint azt a községi krónika egyik adata megőrizte: Pásztora 1926-ban került az első telepes rádió. 1934-ben, a néprajzi közvetítés esztendejében ugyan már harminc rádió volt a faluban, de ez még mindig azt jelentette, hogy minden negyvenedik lakóéra jutott csak egy készülék. Űj volt a rádió, új volt a „csudálatos" tömegtájékoztató eszköz kultúrája, rejtélyes módon megszólaló hangja; hogyne váltott volna ki hát bámulatot a földhöz, jószághoz szokott falusiakból a mikrofonokkal, hangszűrőkkel, erősítőkkel s más csodaszerszámokkal bűvészkedő operatőr, akinek jóvoltából — s ez már a faluközösség büszkeségét táplálhatta, hírét-nevét öregbíthette — a lakodalmi rigmusok, dalok mintegy túlnőttek önnön használati körükön, példázva, hogy a paraszti-népi kultúra megnyilvánulásaira, lám, számot tart ország és világ. Mivel a lakodalmi közvetítéskor falum már a kisebbségi lét első korszakának éveit élte, s mivel kultúrájában a korábbi századokból megőrződött népi és a XX, századtól rohamosan terjeszkedő polgári elem már egymás mellett élt, fontos szerep jutott e rádióműsornak a korabeli falu kulturális magatartásának alakításában: a parasztélet belső és ösztönös hagyományrendjébe kívülről és tudatosan vitte be a hagyományokhoz való ragaszkodás mozzanatát. Magáról a lakodalomról — vagy ahogy nálunk mondják az úriasnak, irodalomízűnek érzett lakodalom helyett: a „lagzi"ról —, e nagy népi színjáték dramaturgiájáról az idézett cikk keveset mond. Lelkendező és sok helyütt naiv, ahelyett, hogy tárgyszerű volna. Ám éppen hiányosságaival nógatott arra, hogy 1971-ben magnószalagra vegyem kitűnő emlékezőtehetségű Zalabai nagyapám — nálunk így mondják: attyám — lagzis vallomásait, s hogy 1980 telén sorra kérdezzem néhány rokonomat és szüleimet, akiknek szavaiból, mint szétszórt s összegyűjtött mozaikkockákból, összeáll újra, mielőtt teljesen elenyészne, az ipolypásztói lagzi képe. Az a „forgatókönyv", amelynek érvényét a második világháború s a nyomában járó — a faluközösség egységét végleg megrendítő — évek függesztették fel, háttérbe szorítva vagy lassú ütemben 387