Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - IV. "Gólya, gólya vaslapát…" - 3. Születéstől a keresztelőig

lójára kötötte, éktelenkedett rajta egy darabig. Ugy tartották, hogy jó szemverésre." A fönti szokáscselekmény „logikáját" ma már lehetetlen fölismerni; abban viszont, hogy az első fürdetés után a csecsemőt bekecsre, ködmönre fektették — szőrmére, hogy „szép göndör légyén a haja" —, nem nehéz fölfedezni az ősi-ősi varázslások egyik, néprajzosok által „szimiláris mágiá"-nak nevezett mozzanatát. Az első fürdetést követően a gyermek jellemének alakulását is igyekeztek befolyásolni. Ostort, szerszámot, kislánynak ollót, orsót adtak a kezébe, hogy felnőve dolgos és ügyes legyen. Érdekesek azok a hiedelmek is, melyek szerint a csecsemőre világra jöttének pillanatától különféle veszedelmek leselkednek. Megelőzésük végett az anyának (akit nyilván a féltő szeretet, a gondoskodás késztetett arra, hogy hitelt adjon a régi öregasszonyoktól hallott, bár sokak által már évtizedekkel ezelőtt sem hitt babonaságoknak) tilalmak sorát kellett betartania. Tilos a csecsemőt magára hagyni, hogy „boszorka még né rontsa". (Ha a kicsi egy óvatlan pillanatban hasra fordult, abban már rontást láttak.) Kisgyermekes háztól tilos bármit is kölcsönadni: a kérelmező elviszi a gyerek álmát. Szélfúváskor ne teregesd ki a pelenkát, megfájdul különben a kicsi hasa. „Szédd bé a pélénkákot, mert lémégy a nap!" — kiáltottak a fiatalasszonyra azok az idősebb nagy- és dédmamák ,akik még szentül hitték, hogy az öreg „pentöl"-ökből, vászonruhákból felhasogatott pelenkákat — s így közvetve a csecsemőt — megrontja a napnyugta után érkező „gonosz". Keresztelő előtt az újszülöttet nemhogy az utcára, még az udvarra sem vitték ki. Oka? A „rossz leikék"-tői való félelem, meg az a hiedelem, hogy „bódorgó lész a gyerek". Amikor a kicsi először került ki az utcára — keresztelőkor —, vissza a házba addig nem vitték, míg meg nem mosdatták az arcát, ki nem törölték vízzel a szemét. Irracionális hiedelem volt az is, hogy a gyermeket, míg foga nincs, nem szabad „tyűkörbe nizetnyi". Ha megijedt valamitől — kutyától, macskától —, babonás módon „gyógyították". Az állat szőréből néhány szálat kanálban tűzön megpörköltek; e zsíros pernyét tejbe keverték s megitatták a gyermekkel, mert „szentő hittík, hogy az ijedelém attó múlik el". Ha a kicsi sokat sírt, hányt, arca halovány volt, azt tartották, hogy „még van nízve"; 341