A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 (Budapest. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938)

Szociális viszonyok

109 fölemelését, kulturális és politikai nevelését, gazdasági megvédését kell céloznia. Csehszlovákiában, mint fejlett iparállamban, a munkavállalók szakszervezeteinek fokozott jelentősége volt. Bár a szakszervezetek fogalmát és jogi helyzetét nem határozta meg egységes törvény és ezért az eredmények összefoglalása különös nehézséggel jár, mégis megállapítható, hogy a Felvidéken az összes kereső munkásságnak sokkal kisebb százaléka tagja valamely szakszervezetnek, mint a morvántúli tartományokban, 1930-ban Csehországban az összes kereső munkások közül szakszervezet tagja volt 49%, Morvaországban és Sziléziában 45%. Ezzel szemben Szlovákiában 643.099 kereső munkás közül már csak 181.784 (28*3%) volt szakszervezetbe beszervezve, Ruténiában pedig 95.828 munkás közül csak 18.590 (19-4%). Az utóbbi területek ipari fejlettségének kisebb foka volt az oka annak, hogy a Felvidéken a szervezeteken kívül álló munkásság százalékaránya sokkal magasabb, mint a morvántúli tartományokban. Csehszlovákia különös nemzetiségi viszonyaival magyarázható az, hogy szervezettség tekintetében különösen a magyar kisebbségi munkásság messze elmaradt a cseh és tót munkásság szervezettsége mögött. A 157.201 magyar nemzetiségű összes kereső munkás közül 1923ban 22.660 (14-4%) volt szakszervezeti tag s számuk 1930-ig nem nőtt, hanem csökkent, úgyhogy 1930-ban már csak 16.382 (10*4%) magyar volt tagja a szervezeteknek. Ez a szám 1936-ig emelkedni kezdett és elérte a 37.500-at. A magyar munkásságon kívül a lengyel volt még az, amelyik 1923-tól 1929-ig csökkenő arányban vett részt a szakszervezetekben. Szervezettség tekintetében tehát a magyar munkásság állt legrosszabbul, mert átlag csak egytizede volt szakszervezeti tag, míg a csehszlovák munkásságnak csaknem fele, 48%-a, a németeknek pedig 46%-a.