Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H 1933-ban Alapy Gyula önzetlen kezdeményezése révén megjelenik a kisebbségi irodalom első tudományos folyóirata, a Nemzeti Kultúra, mely másfél éven keresztül szervesen összekapcsolta az anyaországi és felvidéki tudományos irodalom művelőit. A figyelmen kívül hagyott szakirodalom, mely eddig az íróasztalok mélyén, vagy publicitás nélkül megjelenő szerzői kiadványok füzeteiben rejtőzött, most tudományos és féltudományos jellegű viták, hírlapi és folyóirati ankétok tárgya lett, melyek során tisztázódnak értékei és kötelezettségei. Az írók és kritikusok véleménye eltérő a kisebbségi tudományos irodalom ügyében. Egyesek eredménytelen szárnypróbálgatásnak minősítik az évtizedes szünet után megélénkülő szakirodalmi jelentkezéseket, mások éppen a múltra hivatkozva elismerést és támogatást követelnek az ifjú tudományosság számára. A vita nem közöttük dől cl, mert mielőtt még igazolná életképességét a kisebbségi tudományos irodalom, a magyar etnikum visszatér az anyaországhoz s a helyi tudományos irodalom művelői nyomtalanul beolvadnak a magyar közösségbe. Nem kevésbé vigasztalan a drámakísérletek utolsó öt esztendeje. A bajok csirája természetesen nemcsak a laikus színpadi szerzőkben rejlik, épp így felelős a műfaj elsikkadásáért az a kíméletlen többségi kultúrpolitika, mely ellentétes érdekű színikerületekre osztotta a magyar tájat és olyan színházi évadokat engedélyezett, melyek visszazuhanást jelentenek a magyar színpad előidejéhez, a vándorlások korához. Évtizedes szünet után — az utolsó eredeti bemutató 1924-ben volt, 1934 táján pályázatokkal kísérlik feléleszteni az elsikkadt műfajt. A kísérlet nem sikerül. Amikor a Magyar írás 1934 áprilisában közzéteszi a Szemke színdarabpályázatának szociális színműre és komoly drámára írt eredményeit, kiderül, hogy ezen a téren pótolhatatlan kiesés mutatkozik, az elszakított magyar terület képtelen sajátos drámai alkotások felmutatására. Az emlékezetes kudarcot valló pályázaton — melyen csak felvidéki író indulhatott — tíz színmű közül a bírálók egyetlen olyan pályaművet sem találtak, amely a köteles irodalmi mértéket megütötte volna. A kisebbség színikritikusa, Keller Imre két tényezőben látja az elsikkadás okát, a közönségben és a drámaírókban. A közönségről megállapítja, hogy olyan művészi igényeket támasztott a helybeli szerzők alkotásaival szemben, melyeknek azok nem képesek eleget tenni, a drámai kísérletekkel jelentkező írók pedig oly kevés színi és művészeti előképzettséggel rendelkeztek, hogy e tragikus kettősség csakis a felvidéki dráma elvetélődéséhez vezethetett. Ezen a téren az utolsó évek sem hoztak reménytkeltő változást, sőt a területi dráma megfoganásának alapfeltételei a visszacsatolás után sem születtek meg. 332