Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Simándy Pál: A felvidéki szellem

A FELVIDÉKI HUMÁNUM szerűséggel is tehessék, «vezérképző iskolákat» állítanak fel számukra. Eddig ugyan úgy tudtuk, hogy a próféta, miként a költő is, «születik és nem — lesz». Hogy prófétának és vezérnek lenni isteni kiválasztás és belső elhivatás dolga. Ma ennek a hiedelemnek vége. Az ember egyszerűen beiratkozik a «vezérképző tanfolyamra», avagy a «próféta akadémiára», elvégez bizonyos előirt tanulmányokat, leteszi a vizsgát s megkapja a diplomát a «prófétálásra» és «vezérkedésre.» Költő és próféta valamikor az volt, akinek gesztusát és szavát az ihlet égi percei szülték. Aki eredetit nyújtott. Aki — különbözött. S minél inkább különbözött, rendszerint annál értékesebb is volt. Ma ellenkezőleg: az a jó «költő» és «jó próféta», aki éppenséggel «azonosul». Aki azt az éneket zengi, amelyet mindenki dalol már és olyanokat «jósol», amiket már mindenki jól tud. Mi keresnivalója, mi reménye lehet ilyen világban az alkotó, eredeti szellemnek? * E szomorú fordulat felidézésében természetesen része volt magának a szellemi elitnek is. Ez az elit bizonyos értelemben önmaga is feladta sajátos pozícióját és hivatását korunkban, amidőn tudatosan és programszerűen a «kollektiv» gondolat, művészet és erkölcs szószólójává, a tömegösztönök és célkitűzések szolgájává szegődött. Ezt a törekvést Heinrich Mann fogalmazta meg a legszélsőségesebben. Nyiltan hirdette, hogy az írónak «bele kell olvasztania egyéniségét a közösségbe», sőt, hogy ezentúl egyenesen «parancsra kell írnia». Ha a spanyol Ortega a tömegek lázadását panaszolja korunkban, a kiváló francia filozófus: Julien Benda viszont az «írástudók árulását» hangoztatja. A két vád szerintünk összetartozik. Semmi kétség: a tömegember lázadását az írástudók árulása készítette elő és szélesítette ki korunkban. Egyrészt, mert elkapatta a tömeget, túlnövesztette hangját és igényeit, másrészt, mert ezáltal maga is segített kitenyészteni a «vezéreket» és «élharcosokat», a tömegből kiemelkedő középszerűségeket. Ezek azután odaálltak a tömeg és elit közé s a tömeget elhódították az elittől . . . Azért: a szellem helyzete ma világszerte a legsúlyosabb. A szellemnek ma meg kell küzdenie egyrészt azokkal az elnyomó erőkkel, amelyek a tömegekre is ránehezednek, másrészt mindezeken fölül még a tömegek és «vezéreik» idegenségével és gyűlöletével is. Meglepő-e, ha ilyen mértékű szorongattatásai között a szellem megtorpan a nehézségek előtt, megnémul és katakombákba menekül? 77