Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Szitnyai Zoltán: Kárpátoktól az Adriáig (vers)

KÁRPÁTOKTÓL AZ ADRIÁIG Oktavecz csodálkozva nézett rá. — Én eztet nem értek. Hát te is? Mit akartok, hogy elkezdtek nekem gazsulázni, mintha turóci prépost és nem községi néptanító volnék itt Hodruson. — No Lojzkó, hiszen csak tudunk, hogy prágai kormánynál vannak neked magas összeköttetések. Oktavecz méregtől kipirult arccal csapott a mellére: — Ez mersz, — mersz mondani nekem? — Most már nem kell titkolnunk, Lojzkó. Bevallók neked, magam is voltam mindig szlovák patrióta. De pajtás nem lehetett, míg tartotta ez a nemzeti elnyomatás ellenünk. Én, kérlek, voltam városi komisszárius. Hát mit tegyek? Elveszik a kenyér, ha téged is fel nem adom. S lassan Oktavecz is éledni kezdett. Kezdte érteni a dolgot, ô tehát nemzeti hős. Mártir. Csakugyan, őt elítélték pánszláv viselkedésért. Ezért néznek most rá bizalommal, öt igazolta az idő. Férfi, akinek jövője van. Akivel fenn kell tartani a barátságot, mert Isten tudja, mi lehet még belőle? Talán még zsupán is. Oktavecz egyre jobban érezte, hogy valaki lett. A szatócsnál kampós botot vásárolt s azt minden délben végigsétáltatta a falu uccáján. Előfizetett a Nása Narodnire s aggodalmas arccal közügyekről tárgyalt. Nem is tárgyalt, hanem kijelentéseket tett, rövid tőmondatokban. így: Meglásunk, mit tehetünk . .. Magam is azonosítok Schwechla miniszter véleményének . .. Nagy fontosságú személi változások varhatók ... Nem nyilatkozhatom többet, csak mondhatok, nagyon varatlanok, mondhatnék nagyon közelalók személyiségemhez...» S az ilyen kijelentések után sokatmondóan elhallgatott s a közgondok felelősségteljes tudatában aggodalmas ráncok futottak össze gömbölyű homlokán. — Oktavecz nagy ember — vallotta mindenfelé Adamecz. — Én már régen mondok ... És nagy történet-tudós . . Szláv ügy alapos ismerője... Még zsupán is lehet, ha akarja. Hát az igaz, hogy pán Oktavecz, az aztán a pán. De még milyen pán: A pán és ő egymás nélkül el sem képzelhetők. A «pán» szó úgy hozzátapadt, mint csigához a háza. Ha valaki azt mondja, hogy pán, — ezután okvetlen Oktavecz következik. S ha valaki Oktaveczre gondol, azt nem is teheti a «pán»-nal való kapcsolat nélkül. Legalább is Hodruson nem. Meg is becsülték. Maga az iskolaszék hívta össze a falu jeleseit pán Oktavecz ünneplésére a Vnucskó-féle kocsmába. Se hossza, se vége nem volt a szónoklatoknak s még Miikát, pán Oktavecz életepárját is felköszöntötték. Pán Oktavecz se fogyott ki a szóból, már vagy tizedszer állott fel, pohárral a kezében és ingadozva, feléjezúgó «haljuk! haljuk!» közben. Alig birt magával. 71