Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Székely Molnár Imre: A Rongyos Gárda felvidéki harcai

A RONGYOS GÁRDA HARCAI SZÉKELY MOLNÁR IMRE A Rongyos Gárda felvidéki harcai ereg-pereg az idő homokórája, így érkeztünk el 20 év távolsága után 1938 év poklában született a sors . . . Végig a trianoni határsávon Rongyosok álltak. Szemükben a halálraszánt dac és minden visszafojtott keserűsége a magyarságnak. Nekik semmit sem jelentett a kerítés, úgy sétáltak át rajta, mint a Dunakorzón egyik hídtól a másikig. Útjukat Isten szolgája, a halál vezette és végrehajtották azt, ami elrendeltetett. Nem volt náluk semmi igazolvány, egy kis szentképet őriztek a szívük fölött és csak úgy, mint Rákóczi kurucai, Jézus nevével mentek előre. A szentelt földön jártak, ahol végigkísértett a magyar múltnak gyászosan könnyes, vagy örömtől, nótától visszhangos magyar történelme. Előttük lebegett az ős Turul madár. Mutatta az utat és megjárták a barlangok szakadékait, sziklák csupaszát, erdők rejtekét és fejszével vágtak maguknak ösvényeket, örhelyszállás volt az erdei várta, ahonnan eljártak városokba, falvakba és bátor kiállásra biztatták a magyart. Rongyosan, éhesen, minden utánpótlás, frontmögötti támogatás nélkül egyesegyedül saját fanatizmusára utalva, harcolva az akkor még jól felszerelt cseh hadsereggel, ment előre a Rongyos Gárda. Soha hegyet nem látott duna-tiszaközi legények az ezerszeres túlerejű ellenség hajtóvadászata közben mászták meg a Verhovinát és a Kárpátokat, hogy átvágják magukat Lengyelországba. Legendás parancsnokaik jártak az élen: Dénesfay Dinich Győző, Gyulai Molnár Ferenc, Prém József, Kassakürthy Pál és Károly, Kémeri Nagy Imre, Kasztovszky Jenő, Rozs József, Csapó József, Koncz József, Priczel Gyula és Ruzsinszky Jenő. — Hogy miért mentek? A felelet: Mert valahányszor a háború utáni időkben a magyarság létérdeke fordult a sors kockáján, ösztönösen mindig és mindenütt ott volt a Rongyos Gárda. Budapesti hírlapíró, a Rongyos Gárda nemzeti küzdelmeinek krónikása. a Felvidékre. 425