Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény András: Mártirok útján a magyarságért

KEMÉNY ANDRÁS A kultúr sérelmek sorozatában feltétlenül meg kell említenünk a magyar színészet küzdelmes sorsát is. A csehek hamarosan felismerték, hogy a magyar kultúra szempontjából milyen fontos és milyen nagy jelentősége van a magyar szónak, a magyar dalnak a színpadon. Ezért már az első intézkedéseikkel gondoskodtak arról, hogy a magyar szó elhalkuljon s mennél ritkábban terjeszthessék magyar színészek a magyar igéket. Prága első intézkedésében úgy határozott, hogy a régebbi hat színtársulat működését a Felvidéken egy társulat engedélyére korlátozta. Ez a társulat is viszont csak bizonyos városokban játszhatott: Kassán, Pozsonyban, Losoncon, Lőcsén, Érsekújváron, Rozsnyón, Dunaszerdahelyen és Rimaszombaton. Később a felvidéki színi-kerületet kettéosztották, kelet- és nyugat-szlovenszkói kerületre. A pozsonyi és a kassai nemzeti színházat kisajátították és cseh színház lett belőlük. Kelet- és Nyugat-Szlovenszkó két kultúrgócpontjában, Pozsonyban és Kassán a színiévadot úgy osztották be, hogy tíz hónapból nyolc hónapot a csehek és két hónapot a magyarok kaptak. De azt a két hónapot is felosztották, úgyhogy az első rész a koraőszre esett, míg a második már a forró nyárban volt esedékes. A magyar színészek az évad többi nyolc hónapját falujárással töltötték. Vándorok módjára kéthetenként változtatták állomáshelyeiket s hol a hordók tetején, vagy kocsmaasztalokon, de megtörtént az is, hogy a kovácsműhelyek fújtatója felett állították fel rögtönzött színpadukat és ott tartották az előadásokat. A magyar közönség mindezek ellenére örömmel látogatta a vándorszínészek primitív felépítésű színházát, mert az előadások nívósak voltak. A színészek a szívüket, a lelküket vitték a színpadra, mert felfogták hivatásuk fennköltségét. De észrevették ezt a cseh hatóságok is és gondoskodtak a nívós előadások megszüntetéséről. A színikoncessziókat bevonták s az új engedélyeket olyan igazgatóknak adták ki, akik hajlandók voltak a csehszlovák állameszme érdekében a magyar színikultúra lerombolására. A Felvidéken a legrosszabb darabokat a leghitványabb előadások keretében hozták színpadra, hogy így kiszolgálva a csehszlovák hatóságok kívánságát, valósággal leszoktassák a magyar közönséget a magyar színielőadások látogatásáról. A csehszlovák hatóságok ezzel elérték azt a célt, hogy az amúgy is rövid magyar színiszezónt Kassán és Pozsonyban még jobban leszállítsák. Ezt azzal indokolták, hogy nincs szükség magyar színházra, mert a magyar közönség úgysem látogatja az előadásokat. A felvidéki magyarság társadalmi akciót indított a magyar színikultúra megmentésére, mely különösen mélyre süllyedt a nyugati kerületben és Kárpátalján. Az akciónak csak részleges eredménye volt. Az igazgatók, hogy némiképp a magyar kívánságokat is kielégítsék, az egyes nagyobb városokban feljavították az előadások nívóját s pesti vendégekkel igyekeztek a még így is jelentkező kívánalmakat pótolni. Ezekben az esetekben azonban a 40