Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GABOR évszázadok óta jobban alkalmazkodott az általános európai magatartáshoz, mint a sokáig török uralom alatt nyögő délibb ember, vagy a magasrangú, de a nyugati sablontól elütő erdélyi.» A felvidéki gondolat európai jellegének tanulmányozásánál nem gon­dolunk tanult, mesterkélt nyugatosságra, mely a meghasonló Sarló zuha­nását is előkészíti, vagy az elzárkózó prágai írókolónia gyökértelenségében és tiszavirág mozgalmaiban jelentkezik [Nyitott könyv, Új munka]. A fel­vidéki ember kiegyensúlyozott európaisága meglátásaiban, viselkedésmód­jában, a mindennapok kis eredményeiben mutatkozik meg. Egészében a felvidéki ember erkölcsi magatartásában. Szokásaiban és szellemi törekvé­seiben már akkor nyugati formát élt a «keleti kapuk »-tói elzárt felvidéki intellektuel, mielőtt erre valaki fig3<elmeztette volna. Ezzel a természetes nyugati befolyással szemben az idők folyamán a kisebbség szellemi gár­dájában felütötte fejét egy, a magyar népiségtől idegen «tudatos» nyugati­ság, mely szokásokon és szellemi rokonszenven túl állítólagos politikai és világnézeti indokok alapján a kisebbségi magyarság és a nyugati politikai életformák, a felvidéki középosztály és a szellemi urbánizmus találkozását sürgette. Ennek az irányított nyugatoskodásnak és a belőle sarjadó érdek­védelmi szemléleteknek visszavonhatatlanul véget vetett a történelmi fordulat. A felvidéki magyarságban a húszéves különélés folyamán többféle formában feltört a «missziós tudat». A magyar nép szellemi, népi és gaz­dasági értékeinek átmentését és felvirágoztatását hirdető ösztönös törek­vés. Az «újarcúság», «regősjárások», «munkaközösségek», «falumozgal­mak » és főként a hivatalos kisebbségpolitika a legkülönbözőbb eszközök­kel, felkészültséggel és tömegekkel vélték szolgálni a közös nagy célt, a fel­vidéki magyarság anyagi és szellemi felemelését. Ez a számtalan formában nyilatkozó, visszatérő motívum egyetlen állandó tényezőt mutat fel a húsz év alatt: a kisebbségi sorsból tudat alatt kibontakozó szociális humánumot. Ez a humánizmtis sohasem volt külsőség, hanem harcos lelki maga­tartás. Tehát nem elnéző pietizmus, hanem a közösségek magasabbrendü céljait mérlegelő elvi felfogás. Új magyar embertípus kialakítását hirdette ez a szemlélet minden időben, olyan magyar nemzedékét, melynek tuda­tában a mindenek fölötti nemzet fogalma a tisztább, igazabb és szellemibb ember fogalmával egyesül. Ez a humánum az elnyomottak védelmezője, a kizsákmányolók és paraziták ellen, rokongondolat a jövő népi magyarsá­gának vezérelveivel. A visszatérés, a hazai keretbe való bekapcsolódás megrázkódtatásai még nem simultak el. Szvatkó maga is érzi, hogy a felvidéki kérdés még távol áll a végleges rendezéstől. Megállapítja, hogy bár vannak ellentétek «északi» és «déli» magyar között, ezek az ellentétek inkább a kivitelre 402

Next

/
Oldalképek
Tartalom