Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

ÉSZAKI MAGYAR SZELLEM A nyelvjogi harcból külföldi támogatással szervezett politikai aknamunka, a cseh politikai szellemtől való tartózkodásból ennek éppen az ellenkezője lett. S tur, halála előtt hét évvel megéri a fiatalok által elsodort túlzó politikai mozgalom csődjét. A magyar szabadságharc kitörésekor munkatársa, H urban Miloszláv evangélikus lelkész osztrák oldalra állítja a nyugatfelvidéki szlovákságot, mely Világos után épp úgy a Bach-korszak önkénye alá került, mint az elárult magyarság. Ez a politikai pálfordulás a területi együttélés szempontjából döntő fontosságú esemény lett. A szlovákok szembefordulása a kossuthi politikával, a felvidéki magyarság érzelmi elhidegülését és lelki szakítását vonta maga után. 1848 őszétől különálló szlovák és magyar társadalmak élnek a Felvidéken. A területi sorsközösség fikció lett és nyomán megindult az eszközeiben egyáltalán nem válogatós, külföldről irányított nagy szláv politikai tervhadjárat, mely a két nép sorsát végzetesen elfordítja egymástól. A szlovák politikai szeparatizmusnak, mert mi másnak nevezhető ez a pontosan előre kidolgozott és megfontolt elzárkózás, előkészítői ismét az írástudók lettek. A szlovák irodalomban előbb a prózán keresztül jelentkezik a szellemi elzárkózás, a szlovák politikai álláspont erjedése. A múlt század negyvenes éveitől számítjuk a klasszikus szlovák elbeszélők korát, akik többnyire publicisták és közéleti férfiak is voltak. Az első ilyen politikai prózaíró, Kalincsák János a felvidéki nemesi világ derűs korképeiben már kimutatja a napi események túlzott politikumát. Restauráció (1860) című regénye a felvidéki magyar közélet keserűen egyoldalú persziflázsa. Kalincsák nyomán a prózaírók rendszeresen foglalkoznak a Felvidék társadalmi viszonyaival. Pauliny-Tóth Vilmos és Szamo Tomasik a jelen helyzet magyarázatát a múltban keresik, a helyi történelmi hagyományban, melyben mindketten hisznek, anélkül, hogy megkeresnék a magyarsághoz visszavezető utat. Pauliny-Tóth Csák Mátéról írt történelmi freskójában nem egyszer zavarba jön, amikor a magyar-szlovák sorsközösség tényeire kénytelen rámutatni, Tomasik a Kurucokban pedig inkább kisajátítja a szlovákság számára a Rákóczi-időket, mintsem feladná irányított politikai felfogását. Ezek az írók és sokan a korszak névtelen íródeákjai közül még ingadoznak. Szemléletük és meglátásaik belső viaskodást árulnak el. A lázas sietséggel összeszedett, sajátosan szlovák történelem mozaikjai nem illenek össze és a háttér kontúrjai a magyar történelmet sejtetik. De mindezt csak a késő szemlélő látja meg a politikai naivitások mélyén. A szabadságharctól a kiegyezésig tartó időszak szlovák középosztálya a felszínes célzásokat keresi és azokból merít sérelempolitikai alapot. Ehhez a megfertőzött szellemi légkörhöz a Bach-korszak után erős nagyorosz irodalmi befolyás járult, amely Turgenyev és Gogoly műveiben az orosz reálizmust közvetíti az olvasó elé. Érdemes megállapítani, hogy a 285