Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Szombathy Viktor: Keszeg András egyedül maradt

SZOMBATHY VIKTOR a kegyetlen asztalcsapkodást. Vastag, kemény öklök döngetik az asztalt s aki véletlenül írni akar, az félkézzel a tintásüveget fogja, nehogy a tinta szertefröccsenjen a viaszkos terítőre. Kysilka titokban cigarettázik s olykor Balog csetár is szippant belőle egyet. Óvatosan fogja Kysilka a cigarettát, egész tenyerével takarja, inert bejön az őrmester s vékony, gyalázatos orrával majd szimatol meginti Mondhatom, jó élet ez. Gondtalan, kényelmes. Odakint nedves szél rázza a fákat és nagy pocsétákba hasai a szakasz. Itt benn nyugalom van, derű és jó ételek szaga csábít. — Do zbranjel — csapja most ki Szekeres az ajtót és berúgtat a barátjával, Reich Antonnal, akivel együtt voltak vacsoráért. — Fegyverbe! — kiáltjuk mi is a vezényszót és nekiesünk az ételhordó deszkának, melyet a két barát sikertelenül véd. Birtokbavesszük a sajkákat s csak a kanálfegyverek csörgése hallatszik. Két perc és mindenki simára nyalta csajkája oldalát. Szuszog és csámcsog a társaság, aki jóllakott, végigdül ágyán és emészt. Knyizsák ordít kettőt, ez az ő legfelsőbb megelégedése, ha jót evett. S aztán újból megkezdődik a kártya, van, aki olvas, de akad dalos is. Kurucz, a cigány felül az ágyára s halkan cincogni kezd egy régi valcert. Csak a sarokban nyögött valaki napok óta. Nem valami kellemes, ha ezt a nyugodt őszi estét valaki megzavarja. Igaz, szegény nem tehet róla, nagyon beteg. Ló rúgta s operálni fogják. Hogy felépül-e, még az is kétséges. Nyög és sóhajtozik keservesen. Apja után vágyakozik, aki azonban nagyon messze lakik innen s talán nem is sejti, hogy a fiával baj van. Nyitramegyében lakik az apja, sok-sok száz kilométerre ettől a kórháztól és szegény ember ő: ácsmester. Valószínű, hogy úgy hívják az apját is, ahogy ezt a fiút: Keszeg András. Mert magyar az istenadta. Ott nyög szegény, ö a legsúlyosabb beteg ebben a teremben. Arcán a láz pírja, szekrényén a legtöbb orvosság, tégely, kötözőszer. Nem mondhatni, hogy nem sajnálják. Oda-odamennek hozzá, megsimogatják, inni adnak neki, beszélnek hozzá csehül, németül, magyarul. A kórterem összehangolta a kamerádok lelkét. Altisztek között s a legénység között eltűnnek a rangos válaszfalak. Közvetlenebb itt minden. Keszeg András csak nyög. Hol fehér, hol piros. Szomjas, Nem eszik. Sok baj van vele bizony, az ápolónő néha dünnyög is valamit a foga között. Ki tudja, mit dünnyög? Kedvezőt nem, az egyszer bizonyos. Este kilenc óra. A fél terem már az ágyban van, de a gyufában* kártyázók kihasználják az utolsó perceket is és izgatottan verik az asztalt. A folyosón azonban már hallatszik a szolgálatos katona csörgése s mind közelebb jön éles patkójával. Kicsapja az ajtót: — Vecserka! Zhasnout! Eloltani! 260