Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sziklay Ferenc: Petőfi második felvidéki útja

SZIKLAY FERENC Egy kézbe kellett venni az irányítást, egy «úliniarsallra» kellett bízni Petőfi második felvidéki körútjának megrendezését. Ezt a feladatot szánta nekem a sors, — liála legyen érte! — mint a «Szövetkezett Ellenzéki Pártok» kultúrreferensének. Az «irodának» ellopott gyerekszobában, a legegyszerűbb eszközökkel, egy ócska írógéppel s egy sokszorosító kocsonyával, de fanatikus akarattal készült a tervbevett ünnepségek egyöntetű programja. Egy megértő munkatársam volt a munkában: boldog emlékű Ferenczi Zoltán, a Petőfi-kultusz lelkes apostola. Petőfi legjellegzetesebb költeményei, más költők Petőfiről írt versei, megzenésített Petőfi-dalok, melodrámák gyűltek így egybe. Három típusú emlékbeszéd tervezetet állítottam egybe az ünnepségek keretéül, egyet a városi «művelt középosztály», egyet az iparos-társadalom s egyet a falu népének szájaíze szerint. Az így összeállított anyagot, szürke, hivatalos borítékban vitte a posta mindenüvé, ahol felneszeltek Petőfi meghirdetett nevére. Minden megszállott városba, a legkisebb «elsodort» faluba is. Ahol színdarabot kértek, oda a «Bolond Istók» párbeszédes átírása ment, ahol «élőkép»-re vágyott a nép, «szceníroztuk» a «Falu végén kurta kocsmát». Herczeg Ferenc kéziratban adta ide «A költő és halál» című remekművét, melynek ősbemutatója Kassán volt a «Petőfi-hét» megnyitó estjén, anno Domini 1923, a cseh megszállás ötödik évének egy zimankós januári napján. És a várt csoda bekövetkezett! Addig tél-túl, ha följegyezhetett a kisebbségi kultúrkrónika egy-egy fellobbanó és ellobbanó félénk lángocskát a reménytelen éjszakában, 1923 januárjában és februárjában nem gondszalasztó farsangolással ütötték el a z elbúsult magyarok az időt, de Petőfit ünnepelték, A városokat nem is számítva, a Felvidék 142 magyar falujában tartottak Petőfi-ünnepségeket a kultúrref

erátus küldte anyag segítségével a színmagyar Gsalló- és Gsilizköztől a kárpátulji magyar szórványokig, Pozsonypüspökitől llusztig-Técsőig. De nemcsak a közénk varázsolt Petőfit látta meg igaz valójában a kisebbségi magyarság, önmagára is rátalált. A kötelességeit ismerte meg benne: a helytállást bármely helyzetben, az áldozatos munka szépségéi a legnehezebb életsorsban is. a magyarság és szabadság fogalmának egybetartózását, amiért érdemes az életet is feláldozni. Lehet, hogy rajongónak tart majd egynéhány cinikus lélek, mindegy. Az az egy letagadhatatlan tény, hogy a Petőfi-centenárium országos megünneplésével indult útjának a felvidéki magyar kultúrélet. A megszólalásra bírt néma magyar ajkak mertek már ezután is beszélni. Az elnyomatás Mlenére is merte a magyarság egyre hangosabbra emelni szavát, mert szervezkedni a magyar kultúra ápolására, mert követelni élet jogot, mert tenni, alkotni, jövőt építeni. 234