Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Rácz Pál: Janó, a drótos

JANÓ, A DRÓTOS RÁCZ PÁL Janó, a drótos Regényíró és novellista, a Kárpáti Magyar Hírlap szerkesztője. Ungváron él. J

anóban fennakadt a kiáltás. Már majd a konyhaajtóig ért és éppen be akart szólni, mikor a kisfiú ráemelte az ostort. — Gyüa . . . Gyüa!.. . A széles udvaron senki se volt más. A kutyák a kertben hancúroztak. Észre se vették, hogy Janó, a drótostót, beódalgott a kapuajtón. És már ráhúzott volna a csípős szíjjostorral a kisfiú, ha Janó ritka ügyességgel el nem kapja a kezét. — Úrficska, ne üssön! Én nem vagyok se ló, se ökör! Az úrficska szeme kerekre tágult. Még neki senki se mondott ellent. A kezét meg pláne senki se merte megfogni a cselédség közül, ha ütni akart. Ki akarta rántani karját a drótos markából, de az erősen fogta. Már ekkorra a kutyák is észrevették a hívatlan vendéget és nagy lármával közeledtek. Janó megrémült. Előbb a falhoz ugrott és hátát odatámasztotla, majd kicsavarta a sikongó úrficska kezéből az ostort és nagy gyakorlattal csapkodott maga körül, hogy elterelje a megvadult ebeket. A két kutya azonban hevesen ostromolta. A kisfiú bámészan nézte a jelenetet. Már nem is haragudott, amiért Janó elvette az ostorát. Tetszett neki ez a viaskodás. Zsebredugott kézzel állott az udvar közepén és kedvtelten nézte a kétségbeesett küzdelmet. Úgy érezte, hogy ezt a viadalt csak ő döntheti el. Egy szavába kerül és eldönti. Csak rászól a kutyákra és a drótos megmenekül csattogó fogú támadóitól. Ezt a mentőszót azonban minél későbbre szerette volna hagyni. A végsőkig szerette volna fokozni ezt a harcot, mely mégis csak a kutyák győzelmével járt volna. Janó könyörögve nézett az úrficskára. Szemében annyi bánat volt, hogy a kisfiú lesütötte előtte a tekintetét. Elhatározta, hogy véget vett a háborúnak és kidüllesztette a mellét: — Bodri-i-i! . . . Bundá-á-ás! . . . Éles gyermekhangja túlharsogta a kutyák ugatását. A két állat hátra225