Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

Utolsó erőm hozott utánad. Itt van az átszállás, úgy mondták. Lám, te elembe jöttél... Evvel a jólélekkel pedig a vonaton ismerkedék össze, ő is a férje után indul és pedig éppen oda, ahová én. — Enyim Jóskám! — Julis meg a Jóska vállán lankadozott elgyengülten. — Hogy megleptelek. Hogy itt vagy! Hogy elémbe igyekeztél! — Ľn-e? — szörnyülködött Jóska. — Utánad Juli, nem eledbe. Csak meriszgetem a látókámat, oszt mégis csak te vagy. Miért nem várakozol otthon nyugalommal? — Azt beszélgették a népek — s már rítt is szegény Juli —, mindig avval rémiszgettek, mióta látszott, hogy a végi felé jár ez háborúnyavaja, hogy mindahány katona csak van, elviszik fogságba. Beszédem vót véled, Jóska. — Fáintul együvé kerülénk — Gábor csak nézett, mint aki nem lát. — S úgy látom, Jóska felebarátom, hogy az asszonyok es. — Begyült a miniszteri család mind a kettő. — Jóska is ököllel unszolta még a szemét, de az is csak mindig egyet mutatott. Szegény ernyedt, öreg Julit, aki búcsúzóra jött őutána a Beszkidekbe, s akit a gondviselés összekerített vele már az átlépő kis állomáson. Hanem még több erősítésre váró dolog, hogy ugyancsak ez történt Gáborral, meg az asszonyával, Anikóval, akit szó után Jóska már bőven ismert. Mi tagadás, elviselt öregasszonyka Anikó is. Látszik rajta a sok törődés. Huncut Gábor úgy mondogatta mindig, hogy különb a húszévesnél, menyecske, bőséges hús van rajta, különösen a karján. Arra aztán kedvet kapott ő is és hasonló módon emlegette Julit. Valóságosan csak másként mutat ez is. Gábor is erre gondolhat, mert elnéz a zsizsikszemekkel s a fülevége is veres. — En meg Pósa vagyok, Pósa Jóska, — engedelmet kérőén mosolygott szegény Anikóra, meg az asszonytársára, Julira is. — Jól tették, komámasszony, hogy utánunk léptek. így mán színtiszta bizonyos, hogy hazajutunk . . . Van-e akkora raktár otthon a degenyegből, akiből vagy három nagy teherótó megrakodhat? Most viszi haza magával Gábor a gazdagságot. Gépre váltja a lóerőt. — Erigy, ne bomolj, — pirult Gábor. — Nincs énnekem másfél koronánál többem, Anikó. — Kicsi kócos lovunk, egyszál Ábrahám, már vénecske. — Megtelt nedves lélekkel Anikó szeme is. — De azért vagy két esztendőig még elhúzza a szekeret. Bévivék katonának szegény Gábort s két hordó degenyeg maradt utána. Avval felülék a fűzfakasba. Ügy élünk mi, Pósa lekem, hogy kocsikenőre is szükség vagyon a falvakon. Hallám én es, hogy vége közeleg a háborúnak, kéthónapig nem es írtál, Gábor lelkem, s hogy el ne tévesszem magikat, vonatra ülék. Áldott légy Teremtő, hogy hazabocsájtod az embereket. Nélküled nem győzöm a bihaltéjre valót se bészerezni, Gábor.