Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

DAliKÖ ISTVÁN A szája szivattyúzva mozdult. Levegőt szedegélt befelé és levegőt bocsátgatott a külső világra. Öreges bajsza legyezve segítgetett a szájának. Aludotl hát Gábor, miként ha odaültették volna a falhoz, hogy futószőlő váljék belőle és jövő őszre termést is hozzon. Föléje hajolt Jóska, hogy felébreszti, de aztán inkább elővette az ajándéktükröt. Guggolt és az alvó arca elé tartotta. — Maradj benne ábrázat, — szólt rejtelmesen, aztán eltanultan kiáltott, ahogy Gábor tette volna, ha őt találja itt: Huny egy falást kicsi öreg! Talpra hé! Ijedtében már ugrott is Gábor és nekiesett Jóskának: — Ki vagy, hé? A súly! — Én vónék, könyörgöm, —• folytatta Jóska. — Memmeg te? — nevetett most már Gábor is. — Hát azután osztán mit vesztettél el nálam, hogy annyira keresed, te palóczsivány? — Pacányi keveset, gazdram — mondta rá Jóska értően. — Szóra se érdemes, cle hogy belébotlottam, mondok mégis csak felemelem a fődről. Fel is. Osztán nézegetem, tapintgatom, forgatom, bizony hitvány kis portéka, mondok. Mer mindössze csak kend az, Léta uram. Te székelymihaszna! Tíz év múlva, ha akkor találkoznak, talán szintén így esnek egymásra, mint egyszeribe most. Hosszasan szorongatták, szelíd bántalommal rázogatták, szidalmazták, de mindenek fölébe megörvendték egymást. — Ügy tünedeztél el a szemein elől, te Gábor, hogy mondok, kámfor lettél. x\zt tudtam, hogy mán el is szállított a vonat. — En is rólad úgy hivém. — Nem bírtál felkapaszkodnyi rája, úgy-e? Leiökdöstek. — Nem is kapaszkodék, Jóska. —• Azután osztán akkor minek hagytál ott olyan kurtán? — Hogy majd felhágsz te is az első vonatra, te Jóska. — Keresztbe hittük egymásról, látom mán, te Gábor. — Mind semmi, csakhogy rádleltem esmént. — Nem igaz, mert én leltem rád. — Amíg el nem szállít minket a vonat, együtt lehetek véled. — Szintúgy én tevéled. Közeli bizalomban sétálgattak az állomás oldalán. Atyaszív melegedett Jóskában és végezetre tüzelt is a forróság a testében. Kérdezte volna először Léta Gábort, hogy minek okából tűnt el akkora ridegen szeme elől? De ha már azt tette, miért nem kapaszkodott fel valamelyik keletnek futó vonatra? Négy is, vagy még több is vesztegelt azóta az állomáson és indult lova, Gábor meg itt szunnyadozott az állomás falánál. Pedig minden ő, csak akkora ügyetlen nem, hogy iltliagyódott, ha csakugyan menni akart. Bizton nem akart, de akkor miért? Majd hogy kérdezte is tőle, de meglátta Gáho190