Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

DARKÓ ISTVÁN Leült az állomás oldalsó csepegője alá. A hazakészített csíkos ruszin átalvetőből kenyeret vett elő. Előszólította hozzá a fiatal vaddisznósonkát is. Megkutatta, sorban elővette, szép rendben vissza is rakosgatta a zsákból a többi ennivalót is. Erdei méhszagos méze is volt ott, de szép pléhcsajkában szamócával társított málnalekvár is. A disznót a Bártfához tartozó beesett lövészárkok között Csurilla lőtte, a liptói kocsmáros. Ez a Csurilla a Jóska szívéhez szintén közel került, de távolról sem annyira, mint Léta Gábor. Kiverték Csurillát az exhumálók közé, mert főtt egeret találtak a gulyásban a bártfai tisztikonyhán. Pedig kocsonyát is olyant tudott főzni a vaddisznóból, hogy különb nem készül a grófi konyhán sem. Az emberi gonoszság volt mindig a Csurilla baja. A nyitott tűzbe bámult és úgy mesélgetett, mindig ilyesmiről. Bártfán is haragosa volt neki egy közönséges mosogatólegény, egy lógós, egy nikhaj, valami pancsoló, de nem szakács. Ügy került a konyhába, hogy szakácsnak játszotta meg magát. Csakhogy kinek lett volna szeme és szakértelme, ha Csurillának nem? Rögtön látta, hogy kivel van dolga. Bebizonyította a tiszt uraknak is, hogy az új szakács az aprófa hasogatáshoz, meg legfeljebb a kondérmosogatáshoz ért. Nem is bíztak több főzést Kaszakovszkyra. Hanem azután, amikor a gazdasági hadnagy egy szép ebédidőben ordítva tört be a konyhára, hogy a gulyásban porhanyóra főtt egeret találtak, mégpedig hosszában kettévágott, szőrös-bőrös egeret, akkor Csurilla a fejére boruló világ romjai alatt is meglátta, hogy Kaszakovszky ördögien nevet a konyha sarkában. Mindent megértett Csurilla és csak a baltát kereste, de szerencsére nem esett a kezeügyébe. Micsoda ízes gyökereket, fűszeres bogyókat tudott ez a Csurilla a Beszkideken is. Alig pár héttel ezelőtt lőtte meg a vaddisznót, be is pácolta az erdei fűszerbe szaporán és útravalónak szét is osztotta. Földön ültében, falnak támasztott háttal őrölte Pósa Jóska a sonkát és a szétfutott temetőszakaszra gondolt. Derék Csurilla, habajka Sajovics, pipás Nagy Balog és Móser, a késmárki asztalos. Hogy kitört a béke, egy-egy sonkát mindegyik kapott, akinek jutott, de füstölthúst kivétel nélkül mindenik. A másik hátulsó sonka nagyobb darabja ott lapul a Léta Gábor iszákjában. Társaságában vannak a felezett lekvár, vadméz, kenyér, aszaltgyümölcs, mert a teljes élelmi vagyont kettégondoskodták az elmúlt napon. Harapott és búsult a sonka tanúskodása és az egyedüllét miatt Pósa Jóska. Hátát a bátyúi állomás falának vetette. Gonddal faragta a csülköt, a katonákkal telített vonatok futkározását nézegette. Elegendő katonanép járkált az állomáson is. Felülről, vagy alulról beérkezett egy-egy vonat, akkor mind annak igyekezett. Csakhogy a vonatokon kívülről is érett fürtökben lógott a szürke katonanépség. Mindig csak visszamaradt az állomási tanyás katonaság legjava és tovább népesítette az állomást. 188