Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sági Farkas: István Hajnal a határon

HAJNAL A HATÁRON — Hát osztán persze, meggyött a gyerek, — sóhajtotta ki az ember. Még a bábának se szóltunk, gondoltuk, hadd fulladjon meg szegényke a nagy piros vánkos alatt... De nem fulladt meg, mer olyan eleven jószágnak gyött a szegénykém, hogy még az én szívem is megesett rajta. De csak gyütt az anyósom: hová teszitek ezt a gyereket, ti kódus zsellérek, nohát maj mingy árt napszámba kűditek, mi? Akasszátok a ház kócsát a nyakába, attul majd megfullad! Én fizetem néktek a harangozást. . . Szép, szomorú beszéddel mondta, mintha katonai élményeket mesélt volna, csak az asszony szomorodott el a szavakra és a védetlen, esett szeméből kicsordult a könny. Egyik könny csordogált a másik után, s a jobban terülő ködben lefelé sietett a meleg asszonyi ruhára, egyenesen a szív irányába. — Hát aztán kivittük, mert otthon mégse akartuk meghalasztani. A rozsfődeken van egy borzagbokor, abba tettem, asztán követ kötöttem a nyakába, hogy ne tudja szedni a levegőt. Az asszony most már nem tudta tovább állni, hangos jajgatva zokogott. Magához emelte az emberével összeláncolt kezét és a ruhája ujjába törülgette megsűrűsödött könnyeit. Az ember folyton emelgette a karját, amint segítségül nyújtotta az asszonyának és közben mindig el-elröppent belőle egy fájdalmas gondolat, ami után hiába küldött nehéz sóhajokat. — Borzasztó, — mondta halkan a tanár úr és szemébe kiült a remegés. Egész testét túlontúl nehéznek érezte. Megmaradt egyéniségével a gyereket kereste, az öccsét, de az kint járkált a sínek között és lépteihez méregette jövőjét. Már nem volt kíváncsi a fejleményekre. Most hirtelen az járt az eszében, hogy ő is, igen, ők is arra gondoltak, hogy Juliskát, a harmadikat eltüntetik. De nem sok okuk volt, fizetésben is akkor lépett elő és a felesége sírt, sírt, addig sírt, míg bele nem nyugodott, hogy legyenek hát hárman. Akkor vállalta a lapmunkát is, a külföldi rovatot, hogy annak a harmadiknak az életét biztosabbá tegye. Nem. Itthagyja ezeket az embereket és elmegy innen. Milyen bolond rendszer ez, hogy egyetlen motoroskocsit tartanak itt éjszakára. Itt, a határon, ahol annyi ember megfordulhat. Hányszor jön erre kiránduló társaság, a túloldali hegyek, meg a drégelyi vár mind idehúzzák őket és felhőbe hanyatlott a drégelyi rom... Nohát, ezt jelenteni kellene, ezt a két embert is megfázítják, miért nem kerestek valami öreg cipőt ennek az asszonynak? Otthon, az előszobában látta a felesége egyik öreg cipőjét, az egészen jó lenne, de nem mehet haza, messze van és addigra elmegy ez a fene vonat is. — De hát emmár nem érdekeli az urat, — szólalt meg inkább magának az ember. — Hiszen amúgy is látja, hogy vagyunk. Osztán lássa-e. otthon két nagy gyerek. Egyik nagyobb, mint a másik, mégis az anyósom jelentette, mer nem engedtük, hogy harangoztasson a gyereknek. 155