Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sági Farkas: István Hajnal a határon

HAJNAL A HATÁRON — Biztosan a hű lő vei van baj, — mondta a tanár úr, — azért mennek a fűtőházba. — És magának is tetszett, hogy olyan szép szójátékot pöndörített ki a balesetből. — No most aztán még beszélgethetünk, —• fordult az öccséhez. — Nomen est omen, vagy hogy is mondja a közmondás. De én historikus vagyok, hát a latinnal régen nem bíbelődtem. Ne félj, Laci, azért jó bíró lehet még belőled! És magára talált elégedetten gyors tanácsokat öntött a szelíden néző fiúba. A csendőrök a kis trafik mellé húzódtak. Az emberpár megbújt közöttük. Az asszony most jobban didergett meztelen lábával, mint mielőtt fölszállásra készültek. Igaz, hogy akkor még egészen sötétes volt, de most négy óra után a nap erősen jelezte közeledését, majd hogy meg nem szólaltatta az állomás jelzőharangját. A hegyek fölött szabadon lélekzett föl az új hajnal és kacér mosakodással készült a reggel elébe. A kis trafik levetette éjjelre megnyúlt árnyát és rövidre szabott gyerekárnnyal vártált a vonatra. ' — Nem fázol? — kérdezte a férfi az asszonytól. — Nem, — felelte az asszony. De a szavát alig lehetett érteni, olyan halkan mondta. Pedig remegett szegény, és hogy arcából egy-egy sáv láthatóvá vált, szederjéket mutatott, amiket a hideg festett rája. — Elhozhattad volna a kendőt, — mondta az ember. — El. De nem vót annyi időnk. Hiszen magad is tudod. Ez a «hiszen magad is tudod» olyan szomorú szemrehányással hangzott, mintha a férfi lett volna az oka mindennek. A csendőrök odébb mentek. Elúnták a várakozást, hát sétára indultak, inkább csak szokásból. Nem szóltak egymáshoz, de katonásan mégis egymáshoz szabták a lépésüket. A tanár úr odasurrant a párhoz. — Hm, mondják csak, hát miért? A férfi megrezzent. Az asszony csak nézett maga elé, mint akihez nem szóltak és az urától várt minden feleletet. — Hát azér ... — mondta az ember. — Magam se tudom. — Hogy így bilincsekben viszik magukat, — kegyetlenkedett tovább a rendes polgár Nagyody tanár úrból. — Mert ezt nem szokták akárki kezére tenni. Csak azért kérdeztem. — Szigorúan összeráncolta homlokát. Majdnem azt is hozzátette, hogy: — Ezt pedig nagyon jól tanuljuk meg a következő órára, mert minden tanuló talpköve a jó tanulás, — de csak köhintett és várta a későn jövő feleletet. — Ügy vót az, tuggya, hogy... — kezdte az ember, de aztán az asszonyra nézett, hogy folytassa-e, ne-e? Hogy nem kapott sem hangos biztatást, sem hangos megtartóztatást, megint csak rákezdte: — Hát úgy vót az, hogy mondom a Márinak, ne tegyük, mégse tegyük, mert megver 153