Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Trncséntől Nagybitsségig

szállására, reggel, délben, este, a közös étkezésre s minden gyász ellenére néha egy kis éjjeli kimaradásra. * Február második hete már csaknem teljes számban találta a gyászpompára se reg löket. Egymásután érkeztek meg az ország zászlós urai, Az esztergomi érsekkel élén a győri, veszprémi, váradi, gyulafehérvári, nyitrai püspökök. Az esztergomi, fejérvári, vasvári társaskáptalanok

1 tagjai. À külföldi fejedelmiek legátusai. Feleségeikkel a magyar főurak százai. A városok bandériumai. Lóháton, szekéren, a környékbeli köz nemesség. Minden nappal több-több, úgy hogy egyrészüket a csikorgó hideg ellenére, állandóan lobogó máglyarakásokkal körülvett sátrakban kellett elhelyezni. Még csak II. Mátyás követeire s a temetési szertartást végző rozsnyói szuperintendensre vártak, kik február közepére szintén megjöttek s így meg lehetett kezdeni a temetési pompát. Mert pompa volt az a szó teljes értelmében. Olyan pompa, melyhez hasonlót csak egy-egy koronázáskor, vagy királytemetéskor láthatott a földi halandó. Ragyogó, hótól csillogó fényben, a szabad ég alatt, folyt le a gyászszertartás, melyen a bittsei, Ijetavai, hricsói, árvái uradalmak jobbágyaival, tízezernél is többre ment a jelenlevők száma. Másnap, hagyományos tor után, megindult a menet Árvavára feléi, hogy annak sírboltjában helyezzék örök nyugalomra a megboldogultat. Legelői az árva-magurai jobbágyok haladtak a maguk darócáoán, bőrköntösében, kezükben hosszunyelü-, botnak használt fejszékkel, ódon egyházi dalokat énekelve. Követte őket 300 nehéz páncélos vitéz a pozsonyi Pálffy ezredből. Utánuk 50 vérvörös csótáru éjfekete paripán táncoló huszár következett, karmazsinpiros, rókaprémes mentében ezüsttel áttört szövetű meggyszín dolmányban, sárga kordován csizmában, süvegük forgóján keményen meredő kerecsentollal. Kezükben gyémántosam ragyogott kivont széles pengéje a kardnak. Aztán jötték az úri bandériumok. Az egyik rókaprémes, bokáig érő bundában. A másik farkasbőr kacagányban. Mokány lovaikon jöttek a medvebőr süvegü székely ijjászok. A nagypallosu trencséni gyalogosok. Utánuk végnélkülinek látszó menetbén a kántáló szerzetesek Ki fehér, ki barna, ki hollófekete tógában, nyakbavetett, fejrehúzott hegyes kámzsákkal, bojtos sapkákkal, pöttömnyi birétummal, koszorús íonzurával. Nyomaikban lépdeltek a városok, vármegyék követei. Már messziről látszott: ez bártfai, ez losonci, ez nagyszombati, trencséni, győri, veszprémi, csáktornyai, vagy éppen zágrábi. Soraiknak alig volt végehossza, Prémes mentében, kardosain, sarkantyús kordbván csizmában, lóháton az egyik, hosszú, fekete palástban, bokáig érő ezüstkapcsos, köntösben, sarkatlan saruban, csontgombos pálcával a másik, Az út mentén két szélről a hricsói, bittsei és Ijetavai jobbágyok bőrködmönös, bocskoros inépe haladt. Most negyven kürtös és negyven dobos következett a királyi zsoldos seregből. A kürtökön fekete, Thurzó címerrel kivarrott zászlócskák. A dobokon vastag fekete fátyol, mely tompává, alig hallhatóvá tette a hangot. \ Az útfélen ácsorgó előtt tünt-fordult a kép, hogy már is másik váltsa azt. — 248 — 10