Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Tájszépségek a Kárpátalján
A szerpetinről alátekintő, különösen a déífelőí kibomló részeket találja nagyszerűnek. Ez érthető is, mert ezen az oldalon legszabadabb a kilátás s mert láncolatosan itt emelkednek a Borsavaihavasok királykodó csúcsai: a Pláj (1334 m ), a Veliki-Vrch, Nagyhegy, másként Fircák-havas, (1598 m.) és a Sztoj (1679 m!.). A Borsavai — másként Szolyvai-havasok —, a Nagy-Ág és A/icsapatak közét töltik ki. B e reg és M á ram a ros megyék határmenti részében húzódnak és tájképi szépségei vetekszenek az Alsó-Tátra legjszebb pontjaival. A tömeges magas hegység hosszan, karélyosan, a Zsidó-Magurától (1519 ITT.) északnyugati irányban húzódik a Vicsavölgy felé. Főgerincéből csaknem mindén irányban mellékgerincek ágaznak ki, melyekből mint a főgerincből, jelentékeny magasságú csúcsok emelkednek. A hegységi csomópontja a Fircák-havas. Ennek déli lejtőjén ered a Borsava-patak, mely hosszú, kacskaringós út után, Beregszásznál hagyja el a hegyvidéket. Bár a vicsavölgyi vasútállomások mindegyikéről bejárhatók a havasok legérdekesebb óriásai, mégis ajánlatosabb Volócról indulni ki, mert innen lehet legkönnyebben leküzdeni azt az 1100—1200 méteres színtkülönbséget, mely a volóci völgy talpa és a légvonalban mintegy 11 kilométernyire tornyosuló Sztoj között van. A Borsovai-havasokba teendő túráknál legjobb a községtől délre nyíló, kék jelzésű úton indulni el. Ez igaz, sok helyen meredek, de a szerpentinek enyhítik az erős emelkedést. Alig hagyjuk el a falut, már is kibontakozik a tájék. Pompás lomb- és fenyőerdők mellett kígyózik az ösvény. Két órával később már fenn járunk a régi vadászháznál, honnan széles ívben kanyarodik a gyephavasból fehér zsinórként kiütköző ösvény, mely eltéveszthetetíenül vezet az 1334 méter magas Plájra. A hegy északi sarkán, 1139 méter magasságiban, az erdő szélén, egy 30 férőhelyes, kényelmes, vízvezetékes menedékház áll. A hegy déli oldaláról remek kilátás nyílik a havas egyes pontjaira. Balra, erőteljes, széles hátát a Fircák-havas rajzolja az égmezőre. Jobbra, a hegység legmagasabb pontja, a Sztoj emelkedik. A Plájig jutva, vájjon lehetséges-e, hogy föl ne keressük őket? Nem! Rövid pihenés után zsákjainkat a menedékházban elhelyezve, rálépünk' a gerincen végigvezető útra, meTynek hátterében csupasz fejével ott mered a» Fircák s körötte terül a Rúnáról már ismert gyephavas érdékes világa. Közbén észrevesszük, hogy az erdők elmaradoznak. Megritkulnak. Eltörpülnek. Egy-egy merészebb fa ugyan még megpróbál küzdeni a magassággal, dé ez a fa már nem fa, hanem girbe-görbe, tépett lombú, töredezett gallyú, meghajlott dbrekú korcs. Aztán ezek is elmaradnak. Egy darabig még kísérnek az egyre törpébb borókabokrok, mígnem fölváltja őket a havas hatalmas, köves-füves mezősége. A Fircák-havastól délnyugati irányban tolja csupasz fejét a fellegek fölé a kettős ágú Sztoj. Talán négy kilométer a távolság és f százl méter a magasság 1 különbség a két csúcs között, de úgy véljük, mintha az összekötő gerincvonuľatot egy íépéssef át tudnók' lépni, olyan tisztán látjuk magunk előtt. Az éles gerincút hol egyenletes emelkedéssel, hol kisebb, meredek' kapaszkodókkal vezet a hegyóriás __ 594 _
