Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

...Egyszer csak kezdett benépesedni az erdő. A vízparti hólepeít sűrű, nehéz embernyomok lyukgatták véges-végig. A földretiport kurucnak nem volt maradása. Mintha a fekete, üszkös falvak^ begyepesedett barázdák, a lerongyolódott, munkában összeroppant hitves könnye-, a nyomorúságtól ványadt gyermekarcok-, a nehéz kinos, álmatlan éjszakák, sziszegő sírással mind azt kérdezték voínai miért,... miért,... miért ömlött ki annyi tenger vér, ha megint szolgákká lettünk? ...És a Latorca partján, a havas térségeken, ködbeborult zúzmaraűlte hegyeken át megindult a vándorlás. Elhagyták a nyomor hajlékait. A szenvedések földjét. A vért bugyborékoló barázdát. Tömegesen bujdostak a határ felé. De a határszélen elszorult a szívük. Visszasírt a lelkük' a szegény, elhagyott hazába. Szívettépő fájdáímukat dalba öntötték és Ung-Bereg hóval takart bércei visszahangozták a búcsúszót: ...Édes szülőanyám, gyászbaboruít hazám, elárvult országom, Te szép Magyarország, behintem csókokkal, behintem könnyekkel búbánatos orcád s felzokogok Hozzád: immár Isten hozzád,... immár Isten hozzád!... És efnyelte őket az erdő, a köd

1. Nem vittek magukkaf egyebet^ mint sziveikben a végtelen keserűséget, felkeikben a zsarnok iránti gyűlöletet, egy kis göröngyöt a hazai földből s egy szikráját a jobb jövő hitének, hogy megvirrad még egyszer!... Megvirrad! A lelkünk lapján lepergő filmjelenet szétfoszlik, mint az álom. Folytatjuk az útat. A Latorca vize a magas hegyek' összeszorította mederben, mint a kígyó kanyarog

1 tova. Fa, kő ós vashídak sora karolja át a görgő szikfatörmeíékkeí tefi medret, melyben hófehér habfodrot ereget a mélyzölden tükröző víz. Keleti irányú rohanásában a Djilok (668 m.) eíőrenyomakodó hegyfala torpantja vissza. Erős kengyelbe kényszeríti, hogy aztán a Stawka-patak fölvétele után kárpótlásul medrét ki engedje szélesedni és férőhelyet adjon egy kárpátaljai méretekkel' mért nagy, népes, élénk forgalmú községnek: AI s ó - V e r e c k é n e k. Verecke! A falu fö'ötti magasfatról megilletődve tekintünk szét a tájon. Mintha a Természet maga is ki akarná emefni a többi közüf a Keleti-Beszkideknek ezt a völgyét, annyi szépséget halmozott össze benne! Olyan a tájék, mint egy művészi festmény. Előtérben keskeny szántócsíkok. Augusztusban érő rozstáblák. Virágos krumpliföldek. Középtérben dus lombokkal körülvett falu. Aztán erdővel megült hegyek koszorúja, melyek sze'íden, kiemelkedő kőtarajok nélkül, remjek erdőszőnyeggel takarva kúposodnak, huHámzanak és halványzöldtőí-sötétzöldig, kobaldtól szürkéskékig, dús skáláját adják a villódzóan ragyogó* színeknek. A falutól baíra a Latorca völgye kígyózik s határ fele. Jobbra a Laterozvi-patak marja ágyát a homokkőzetbe s erősebb kanyarok nélkül vezet a Beszkid gerince felé. Ezen az úton haladunk tovább. Közben apró, zsuppfödeles házikók kucorognak a patak partján. Ha. — 589 — 35