Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Dunajectől Homonnáig

melyhez a legszíndúsabb regéket ne fűzné a nép. ,De nincs az a szertelenségbe vesző babona sem, melyben kicsinytőí-nagyig, vakon ne hinnének. v Lechnic alatt érjük el a Dunajec medrét s ennek jobbpartján, az egyre szűkűiő völgyben, Szublechnicen át vezet a kiváló karban tartott országút. Innen már egy kilométernyire sincs a Lipniki-patak torkolata, mely fölött útrakészen ringatják a habok azokat a tutajokát, kanoészerűen kivájt .fatörzseket, melyeken az itteni gorálok a természet vadságában gyönyörködő turistákat végigvezeti a Dunajec gyors egymásutánban követő sellőin, kataraktáin és szereznek vele olyan élményt, am'lyenben csak igen ritkán (ehet részük. Mielőtt megkezdenők ezt a soha nem felejthető, páratlanul szép és érdekes utazást, nézzünk be előbb a Lipniki-patak csodávölgyébe. Bámuljuk meg a fö'ötte emelkedő, roppant arányú mészszirteket. Keressük föl az ősállat kövületeiről és a paleolit-ember nyomairól híres Haligóc barlangját. Az ősidők óta ismert és szénsavas, kénhidrogénes forrásairól híres Smerdzonkát, vagyis a büdös vizet. Majd állapodjunk meg a történelmünkben mély nyomokat hagyott Vörösklastrom előtt és iparkodjunk lelkünkbe zárni a képet, mely nemcsak nagyszerű festészeti objektum, hanem hosszú évszázadok patinájától nemesített történelmi és építőművészeti visszagondölásokra késztető élmény. Még mit sem láttunk a Dunajec világhíres szurdokából, de már ez a kép is ízelítőt ad az itt felhalmozott szépségharmadából. A Lipniki-patak partján terülő, bársonyosan hamvadzó rét annyi és olyan sokféle virággal szőtt, hogy olyannak látszik, mintha a barokk-idők színdús, finomrajzú királyi gobelinjével volna leterítve. Valamikor, régen, valamelyik virágot kedvelő szerzetes gyűjthette ide a környék ritka növényeit s varázsolta kertté a keskeny völgyet, dé míg a kertész a tűnő századók folyamán maga is porrá, gyökeret tápláló televénnyé válott; évről-évre, tizedrőí-tizedre, századról-századra új sarjakat ereszt a régi gyökér, új virágokat színesít, illatosít a napsugár és a hagyomány szerint ezekben a virágokban élik életüket tovább a kolostor egykori lakói. A virágos szőnyegmező közepén elbarnult, részben romokba roskadt, feketezöldes fenyőkkei körülvett kolostor-falak. Körülte hirtelen emelkedő, erdővel űlt, ormaikon fehéren villogó mészszirtektől csipkézett hegyóriások. És a zajos világhoz szokott fülnek elképzelhetetlenül tökéletes csend. Ép úgy, mint hosszú századok előtt, mikor még a »néma barátok« élték itt világtól elvonult, örömet tagadott, szenvedést keresett életüket s közel-távolban nem hallatszott más, mint patakmoraj és jmasuttogás. A vöröses színű homokkőből épített, vörös cseréppel fedett és és a krónikákban Rubrum Claustrum-nak, Erennus Conventis Montis Coronae-nak nevezett kolostort, a karthauziak magyarföldi képviselőinek: Márton menedékkői (Lapis refugîï) perjel és Goblinus szerzetes hozzájárulásával 1319-ben Kokos Rycolph fia alapította. Alapító okmányát Róbert Károly 1320-ban Temesvárott erősítette meg. A rengeteg ölébe temetett kolostorról aztán megfeledkeztek. Örökös némaságot fogadott, a világ folyásáról tudomást nem vett lakói nem adtak alkalmat a velők való foglalkozásra. Csak mintegy száz év — 470 — 30