Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Monoktól Kassáig

szürkén bársonyosodé füzesek hosszú csíkja húzódik. Mögöttük yégleien távlatok. Parányi falvak toronysüvegei ütköznek kj a zöld közül: itt Timár, Balsa, tovább Vencsellő, Gáva. Valamennyien ott üldögélnek a Tisza balpartján és hátterükkel beíemosódnak abba a végeláthatatlan síkságba, mely kékes ködpárába veszve észrevétlenül ölelkezik össze a reá boruló mennyboltozattal. Alig hagyjuk el a kis Szegi pár házból álló telepét, a Hegyalja-vidék egyik nemes patináju községének, Olaszliszkának messze vidéken híres, még 1632-ben épült karcsú tornya vonja magára figyelmünket. Már az első Árpádok korában is nevezetes hely. Egy ideig a legidősebb Árpádhercegek (trónörökösök) egyéni birtoka. Igy volt I. Géza legidősebb fiáé, Kálmáné; II. Béla örököséé, II. Gézáé; a gyámoltalan II. Endre fiáé, a későbbi IV. Béláé, mígnem ez a tatárjárás után az elpusztított községhelyre szőlőmüvelő olaszokat telepítve, azt a szepesi prépostságnak adományozta. 1675-ben Caraffa táborozott a községi alatt. 1601-ben a császári házhoz való hűsége megjutalmazásául, Rudolt királytól számos kiváltságot és az elszaporodott rablók, hará-* csosok pusztítására pallosjogot nyert. A XVI. században dúló vallási harcok idején, mint protestáns község sokat szenvedett. Még az! Anjouk korában épült templomát Barbiánó csőcselékhadai dúlták föl, de Bocskay újra építtette. A szomszéd To les ván megtekintjük a helység hajdani aranyezüst bányáit. A Tolcsva-patak völgyében érdeklődésünk jaszpisz, obszidián és calcedon telepei felé fordul, melyeket méjg a kőkor ismeretlen törzsei kezdtek bányászni és az innen kikerült remek obszidián nukleuszokkal, pengékkel, calcedon ékszerekkel fel, Norvégiáig s le, ai mai Albániáig, élénk cserekereskedést folytattak. Az innen kikerült obszidián pengék' és calcedon gyöngysorok közül igen szép gyűjtemény látható többek közt a nyíregyházi és miskolci múzeumban. Az 1809-iki francia háborúk idején, még az Árpádok korában épült, de időközben átalakított róm. katolikus templomához ragasztott kápolnában őrizték egy napig a magyar koronát. Tolcsváinál ismét bekanyarodunk a Bodrogi mellett északnyugatnak tartó országútra s alig egy óráig tartó gyaloglás után, a felvidéki kuitúra egyik legjelentékenyebb erősségébe Sárospatakra érkezünk. A közel tízezer lakost számláló várost két épülete teszi nevezetessé: egyik a négytornyu vár, másik' a református főiskola. Mikor és ki építtette a bodrogparti vár legősibb részeit, nem

1 tudjuk. Csak az bizonyos, hogy a mai Patak területén máir a kő és bronzkor emberei is megfordultak. Ösi telepeik a bodrogparti terraszok'on ültek s hogy itt fejlesztették ki évezredékig tartó kultúrájukat, azt az a sok csiszolt kő,- majd bronz és kora vaskori emlék igazolja, melyek a város határában számos heiyen kerültek napfényre és csekély részben a főiskola múzeumában nyertek elhelyezést. Az első ittlakó néptörzs, melynek már nevét is ismerjük, a szarmiatajazigok, kik a Kr. e. IV. századtól a Kr. u. IV. századig bírták a területet, hogy aztán északi határaikat lassan beolvasszák az egyre erőteljesebbén föl'épő germán népek carp, vandál és gepida törzseibe, majd' az V. században elöntsék a népvándorlás hullámai és ennek nyomán a honfoglalásig a hunn, gepida, avar, szláv törzstöredékekbőí — 418 — 27