Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Az Ipolytoroktól Rózsahegyig
hol jobbra, hol balra kanyarogni az út. A szegélykorlátok alatt itt is t ott is, mély szakadékok táíonganak. Az előre törtető érzi, hogy egyre magasabbra emelkedik s egyre csjpősebb körülte a levegő. Az útmentén álldogáló fenyőóriások, melyeket valamely régebbi eraőírtáskor magfának hagytak meg, mintha koronaként tetejeznék a hegyet. És valóban, észrevesszük, hogy vége az emelkedésnek. Fölértünk a gerincre, hol egy útmenti vasoszlop kétfelé mutató széles karja tudtunkra adja, hogy Zólyom és Liptó vármegyék határvonalán, az 1010 méterre kapaszkodott Š t u r e c i-h á g ó legmagasabb pontján állunk. A felnövekedett erdőtől ugyan nem látjuk a gerinc kiemelkedő csúcsait, de tudjuk, hogy itt, a közelben ölelkezik az alant úszó fellegekkel balról a Nagy-Tátrához tartozó 1575 méteres Krizsna S jobbról az Alacsony-Tátra egyik óriása, az 1754 méteres Prasiva, Előttünk szabad a kilátás. Itt a halványkék égtábía folttalan felületébe belemered az 1568 méter magasra szökő kakitov, melynek csupasz, vöröslilán izzónak látszó csúcsa olyan élesen váiik ki a háttéri égboltból, mintha közvetlen közelünkben állana s nem voina közöttünk a lécjtávolság legalább 8—9 kilométer. A hágó északi oldálán újra kanyarogni kezdenek a szerpentinek. Ezek mintegy 5 kilométeres szakaszon úgy kígyóznak, mint az erdei sikló, mely a fehér porondon lopva, sietve kúszik át egyik erdőszélről a másikra. A kanyarok szerint hol jobbról, hoí balról kisér a szakadék, melynek mélyéből halk duruzsolást vélünk hailani. Alászálltunkban a zaj egyre erősödik. Mintha nagyobb víztömegek zuhannának alá a sziklákról. Valóban, vízesés közelében járunk s 30—40 méterrel íejebb, hol az út egy hatalmas baloldali kanyarba vág, hid vezet át a szakatdék fölött s ennek mélyén rohan, zuhan, zúg, csattog, tajtékzik, forr a Háromágú Revúca, melynek nyugati ága a turóci határon őrtálió Pusztalójából, a Nagy-Fátrának ebből a legmagasabb (1568 m.) és legvadabb tömegéből eredve, a jobbról és balról tömegesen beléjesiető névtelen csermelykékkei s a Közép- és Fehér-Revucávaí erősödve, a Szucha-dolina mély völgyét vágja a liptói hegyek közé. Ettől a hídtól kezdve az út kiegyenesedik. És nem is hagyja el többé a patak mentét. Oszadáig a balparton kiséri. Majd egy fürésztelepnél átcsap a jobb partra, aztán a Koritnica fürdőig vezető keskenyvágányú sínpárral összefogódzva, mintha az alattuk rohanó zöldésfehér árral játszani akarnának, lépten-nyomon átfutnak fölötte. Megkerülik. Melléje simulnak. Magasan fölibe emelkednek. Lieszállnak a víz szinéig, úgy hogy az út szegélyköveit meg-megfüröszti a tavaszi olvadás árja. Hid' hidat ér. A csermelyek jobbról-balról egymással versenyezve simulnak belé. Az egyik csacsog, a másik csörpg. Hangtalanul siklik vagy mérgesen duruzsol a harmadik. Ráérünk megfigyelni őket, mert az út 10—12 kilométer hosszában nem találkozunk egyetlen faluval sémi s ha a fordulókban olykor-olykor nem hallanók a farönkökkel, deszkákkal megrakott vasúti kocsik visszhangos csikordúlásait, bizony azt hihetnők, kihalt a tájról mindén élet. Fehérpatak n ál megelevenedik a tájék. Hatalmas fenyőszálakat, ág vég eket szállító szekere* jönnek-mennek. Fuvarosok kiabálnak. Visszatérő üres szekerek zörögnek. Az útmelletti papiranyag^gyár fűrészei, hántoló, köszörülő gépei zakatolnak. A munkások sürögnekforognak. Nyers árut halmoznak. Táblapapír kötegeket csomagolnak— 414 — 27
