Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Az Ipolytoroktól Rózsahegyig

jazigok birtokától elválasztó földsáncai, az Ipoly mentén HelembátólSzobtói, Selmecig húzódtak. Egykori itt akozásukat a környéken elég gyakran előforduló kvád pénzek igazolják. A Kr. u. V. században, noha akkor már a Kárpátok koszorúzta földet Attila hunjai uralják, még mindig a kvádok lakják, mígnem a szarmatákkal összekeveredve, mint önálló nép lekerülnek a történelem színpadáról, hogy a Kr. u. VI—IX. századokban fölváltsák őket a longobárdok, herulok, avarok, frankok és szlávok törzsei, mígnem a magyarok honfoglalása véget vet az egymással összekeveredett néptöredékek uralmának' s a krónikák szerint a pusztaszeri országfelosztás után, e területet a kabarok törzse veszi birtokába. Szent István alatt Banu (Selmecbánya) már értékes kiváltságokkal bíró város. Ősidők óta müveit arany- és ezüstbányáját első királyaink is jól ismerték. I. Béla az itt bányászott ezüstből verette híressé vált dénárjait. II. Endre, hogy az itteni bányászatot még jobbanr fellendítse, Tirolból és Türingiából, tanult bányamunkásokat telepített le, kik aztán fejlettebb kultúrájukkal, magukkal hozott statútumaikkal, szokásaikkal, csakhamar teljesen átformálták a városnak nemcsak a külső képét, hanem belső igazgatási rendszerét is. Az első okmány, mely Se.'mecről megemlékezik, 1271-ből való. Ebben ugyanis az ország javait könnyelműen elherdáló II. Endre, főpohárnokának, Sándor ispánnak, a selmeci bányák jövedelméből rendel évi 300 márkát (1 márka k'b. 44 pengőnek felelt meg

1.). A város polgárai, hazájukból hozott hagyományaikhoz híven, a Selmec-patak hosszú völgyében elhelyezkedett város fölötti magaslaton, ekkor építették az erős kőfalakkal körülbástyázott óvár nevű templomot és templárius kolostort, mely később, a mozgalmas háborús világban, többször szolgált menedékül a város lakóinak. 1241-ben, az erre csatangoló tatárhordák Selmecet is elpusztították. Romjaiból azonban csakhamar fölépült, bányái, kiváltságai újra gazdaggá tették, úgy hogy pár évtizeddel később, Kun László uralkodása alatt már ismét egyik legvirágzóbb bányavárosa a Felvidéknek. IV. Béla korából származik az úgynevezett »Selmeci jog«, mely a város lakossága polgárokbóí (burger, cives) és vendégekből (hospínak művelődéstörténeti szempontból is igen értékes kodexe. E szerint a város lakossága polgárokból (burger, íves,) és vendégekből (hospites) állott. Ez utóbbiak csak bizonyos előfeltételek teljesítése után gyakorolhattak polgárjogot. A város falain kivül éltek a parasztok, kikéi bányamunkásoknak alkalmaztak. A teljes jogu, úgynevezett kőrpolgárok, (ringburgerek) házai a városi körben, a piacokon állottak. A polgárok bírájukat, külső, belső tanácsaikat évenkint, még pedig mindénkor február 2.-án, gyertyaszentelő napján, szabadon választották. A belső tanács négy szenátorból s a jegyzőkből állott, a külső; tanács (jurati Cives Banenses) huszonnégy tagot számlált, kiknek elseje a Vorderer, vagyis a néptribün, mint ellenőrző szerv vett részt a belső tanács ülésein, de szavazati joggal nem bírt. A bíró és tanács teljhatalommal rendelkezett. Tényeikért csak megbízatásuk íeiárta után lehetett felelősségre vonni. A hivatali hatalmával visszaélő elöljárót, a városból száműzték. Minthogy a város IV. Bé'a idejétőí kezdve palfosjoggal is bírt, a tanácsi ítéleteket maga hajtotta végre. Főbenjáró esetekben •azonban felebbezni lehetett a hét bányaváros törvényszékéhez Kčřr— 398 — 27