Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Balassagyarmattól Pelsőczig
vidékét járta, Salgótarján és a gömöri határon fekvő Ajnácskő között, bizonyára feltűnt egy sajátságos, kúphegyek láncából, remek sziklaalakzatokból álló vidék, hol minden pár száz lépés, sőt minden, fordulat, a legváltozatosabb tájrészletek szépségével ragadja meg az embert. A vidék a magyarföldi bazaltzóna egyik legpompásabb tagja. Ha vannak a Balaton mentén szép formájú, oszlopos kiválás ú bazalthegyek, mint a Szentgyörgy, Somlyó, Badacsony; ha a Baranyamegyében föltalálható baáni és batinai hegyek bazaltformációi megállásra késztetik a természeti tünemények, geológiai érdekességek szépségeiben gyönyörködni tudó embert: akkor a nógrádi bazaltzóna bizonyára ugyanilyen mértékben keltheti föl az érdeklődést. A bazalt itteni tömeges előfordulása egyébként kétségtelen bizonyítéka annak, hogy e tájon a geologiai harmadkorban hatalmas vulkáni működés tombolt, mely lávaárjával valósággal elárasztotta a környéket, a Föld' infernális mélységeiből fölszinre vetvén azt a feketés, tömött, szabadszemmeí látszólag egynemű anyagból" áľío kőféleséqet, mely ma megmerevült állapotában, oszlopos kialakulásában egyik legfőbb ékessége a környéknek. ' Különösen szépek ezek a bazalthegyek Salgó, Somoskő, Ajnácskő vidékén. Megbámulni való sajátságuk éppen abban áll, hogy (noha mindössze csak 10—15 kilométer légtávlatban vannak egymástól, megjelenésükben mégis lényeges változatosságot mutatnak. így a salgói ünkább tömeges. Az ajnácsi<ői, mint kifejezetten fávabazaft, fefső felületében világosan elárulták, hogy amikor évmilliókkal ezelőtt lávaárként borította ef a környéket, az izzó magma fölvetett salakja, likacsossá tette a felületét és idővel így is keményedett meg. De legszebb a somoskői bazalt. Itt a, kőzet remek oszlopos kiválást mutat. Mintha a Természet szobrásztitánjai faragták volna ki szögletes oszlopokká a hegyet s a kifaragott oszlopokat újra egymásmellé állítgatták volna, a hegyek letörési oldalán úgy sorakoznak ezek a hatalmas kőtuskíók! egymás mellett. S ha általában szépek a somoskői határban, külör nősen azok a Várhegy északfelőii oldalán, hol a kőzetet iobban kiformálta, legyalúlta az évmilliók óta tomboló északi szél. Mikor pedig! a vándor elmélyedve gondbl vissza az évmilliókát megelőző időkre, amelyekben azok a hegycsúcs felé hajló oszlopok meg születtek, önkéntelenül is követi hajlásaik irányát s ekkor tűnik szemébe egy másik, nem kevésbbé érdekes, sőt lenyűgöző kép: az oszlopos bazalt anyagából épített s így a hegy tömegéből kinőttnek látszó vár. Azazt TT» r már csak rom, db a szebbek közül való. A neve: S o m o s k ő. Sokszor és sokan kérdezték már tőlem: mi lehet szép egy romitömegen, mely a pusztu'ásra, elmúlásra emlékezteti az embert? Mi? Hát elsősorban is egyéni dolog, hogy ki, mit tart szépnek. Belőlem például épen ezek az ősi falromok, sötét áblakűregű tornyok, leroqgyant bástyák s a hozzájuk fűződő tenger emlék romantikája-, a falaik közt egykor pezsegő élet visszagondolása-, a misztikus középkor ragyogó színpompájának és visszadöbbentő sötétségének, nemes fölbuzdulásának és durva erőszakának lelkemben föltámadt epizódjai azok, melyek kiváltják az érdeklődést és a fölkeltett érdeklődéssel azt az érzést, melyet közönségesen szépnek nevezünk. És szépnek látom bennük, rajtuk a múló és újjászülető Élet örök foly— 37/ —