Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Bükki tájak

össze néhány jégkori állcsont-maradvány és egy magdaléni tipusu szakóca került ki az évtízezres televényből. A Garadna folyását követve, L i í I a f ü r e d i g kisvasúton tesszük ímeg az útat. Lillafüred előtt a Garadna a Hámori- vagy Taj név alatt jismert tóvá öblösödliíkt s azt a remek, ezerszer megcsodált, iezer-> szer leirt tájrészletet alkotja, melyhez hasonló a Tátra tengíerszemeit kivéve, sehol sincs a Felvidéken. A másfél (kilométer hosszú s kiszakadási gátjánál 120 méter széles tó, mely a környező lombdűs, meredlek hegyek katlanában a futólagos szemlélő előtt azt a hatást kelti, mintha őskori krátertölcsért töltene ki, nem természetes vízteknő, hámem a Garadna és Szinva felduzzasztásából körülbelül másfélszázad előtt akkor keletkezett, mikor a hámori kallók ós régi rendszerű vaskohók még javában működtek és szükség volt a zsilipeken lezúduló viz titáni erejére. A tó mai mélysége 6—7 méter. Színe ,a náp állása és nézőpontunk szerint más és más. Hol olyan, mint egy hatalmas vakító felületű, a környező tájak kepét visszaverő fémtükör; mint egy óriási, színpompás csodaképet mutogató kaleidoszkóp, melyben fordítva, egy képsíkba tömörítve látjuk a tájat, hol mélyzölden, acélkéken, az árnyékokbán vörösbarnán, vagy kobaldosan vi logó s mintha a tó a környezetnek, vagy a környezet a szépségében méltó versenytársként jelentkező tónak a színpompáját kölcsönözné, egymást tökéletes egységbe olvasztva azt az érzést keltik, hogy itt a hegynek, víznek, erdőnek, sziklának, archaizáló építőművészetnek, olyan bűvöletbe ejtő összhangjával találkozunk, melynek megtekintéséért az ország legtávolabbi részéről is érdemes fölkeresni. De bontsuk részeire ezt a csodaképet. A tó nyugati magaslatáról nézzünk végig a völgyön. Gyönyörű íombkertben, mint a hegyi manók mesés karbunkulus-tava, sziporkázik, ragyog, tündöklik a vízfelület. Jobbról, a parti magaslaton, a fák lombja alól, ki-kibükkan az erdeivasút sínpárja s a tó keleti végében maga a tündérvár, a lillafüredi Palotaszálló. Mögötte erdős, liláskékbe olvadó, vagy csupaszon kúposodé hegyek. Egy más kép.: maga a tófelület, melyen a fehérvitorfás parányi ladikrajpk úgy cikáznak, mint játszó pillangók a mezők fölött. Aztán iminden mást uralva, itt királykodik a Palotaszálló, a (magyar föld egyik legmegragadóbb építészeti alkotása. Mikor az ember bizonyos távolságban a szálló előtt megáll és szemre veszi a pompás függőkerteket, árkádokat, tornyos kapukat, ezerablaku emeletsorokat, úgy véli, mintha az Időkérék századokkal fordult volna vissza Nagy Lajos, Zsigmond

1, Hollós Mátyás korába s azok valamelyik csodapalotáját látná kibomlani a múltból. Igen. Ilyenek és ilyen minden képzelhető fénnyel, kényelemmtel berendezettek" lehettek a középkor uralkodóinak rengetegbe rejtett vadászó kastélyai, hol országra szóló dáridókban, vagy mindén kíváncsi szemtől rejtetten lehetett kedvessé tenni az életet. Ahány oldalról nézzük, annyiféle alakban mutatkozik. Más északról, délről, nyugatról, keletről. Más a tó felől és más a környező magaslatokról. De mindegyik képsíkjában megegyezik abban, hogy a hajdani lovagvárak romantikája a modern építőművészet és kertkultúra remek alkotásaival, olyan tökéletes egységbe olvad' össze bienne, hogy az — 356 —